Megérintenek az emberi sorsok árnyoldalai

Nem könnyű feladat emberekkel foglalkozni, hiszen mindenki egyedi gondokkal, nehézségekkel küzd. Ugyanakkor lélekmelengető örömeikben osztozni. Ekképpen vélekedik Tomcsák Andrea is, a Kazincbarcikai Polgármesteri Hivatal Hatósági és Jogi Osztályának hagyatéki ügyintézője, aki munkája során megtapasztalta az emberi élet árnyékos és napos oldalát egyaránt. A köztisztviselők napja alkalmából a Kazincbarcika Város Közszolgálatáért díjjal kitüntetett hölggyel a Polgármesteri Hivatalban találkoztunk. Időnként meghatott, máskor vidám tónusú beszélgetésünkből egy kiteljesedett életpálya mindennapjai tárulnak az olvasó elé.

Mikor és hogyan került a Polgármesteri Hivatalba?

Decemberben lesz harminc éve, hogy itt vagyok. Három hónapra jöttem ügykezelőnek, az akkori Egészségügyi és Családvédelmi Osztályra. Az egyik, táppénzen lévő kolléganő helyére vettek fel, aztán itt ragadtam.

Mi minden fért bele ebbe a három évtizedbe?

Temérdek tapasztalat, sikerélmény, és olykor szomorúság is. Rengeteg ügyféllel találkoztam, sok mindent kipróbáltam. Foglalkoztam a rendkívüli gyámügyi segélyek elbírálásával, voltam ügykezelő a Hivatal Szociális és Gyermekvédelmi Osztályán, később pedig a Hivatal Hatósági Osztályán. 2015 áprilisában lettem hagyatéki ügyintéző. Mindössze húsz évesen kezdtem el itt dolgozni, ez idő alatt mentem férjhez, szültem meg a gyerekeimet. Azt mondhatom, hogy minden szakmai és magánéleti siker ehhez a harminc évhez kötődik.

Mindig hasonló hivatásra készült?

Tulajdonképpen igen. Nyolcadik után a Ságvári Endre Gimnáziumban indított gyors-és gépíró szakra jelentkeztem, mert azt gondoltam, hogy később adminisztrátori, vagy ügyintézői állást kaphatok. Amikor végeztünk, rengeteg állásajánlat érkezett. A Borsodi Szénbányák Központi Üzemében helyezkedtem el, mivel édesapám is ott dolgozott. Annak megszűnésével kerültem a hivatalba.

A hivatali munkájában mely terület volt a legkiemelkedőbb?

Szokták mondani, hogy morbid, de nagyon szeretem a mostani beosztásomat. A hagyatéki ügyek során is számos ügyféllel foglalkozom, viszont roppant aprólékos feladat. Ezért kérem a főnökömet, ha lehet, szabadság alatt sem helyettesítsen senki, hiszen ezt a hónapokig tartó, minden részletre kiterjedő munkát egy hét alatt úgysem tudja teljesen átvenni senki, én pedig az elhunytak valamennyi hozzátartozójára emlékszem, ki volt itt, mit mondott, hol tart az ügy. Korábban huszonhárom évig szociális ügyekkel foglalkoztam, s szintén nagyon kedveltem. Empátiára volt szükség az ügyfelek élethelyzetének megértéséhez, de mindig olyan hálásak voltak. Annyira kevés választ el bárkit, hogy nehéz helyzetbe kerüljön. Elég hozzá a munkahely elvesztése.

Pályafutásában mi volt a legmegrendítőbb feladatkör?

Számomra a gyámügy volt a legmegrázóbb. Az egyik legemlékezetesebb eset, amikor egy hölgy azzal keresett meg minket, hogy a testvére átvitte hozzá a gyermekét pár napra, de ennek már két hete, és nem tudja elérni. Csupán annyit kért, hogy a gyerek iratainak beszerzésében segítsünk, mert ő szívesen felneveli a csöppséget. Előfordult, hogy otthonról hoztam be iskolatáskát és könyveket, hogy odaadjam egy rászoruló gyereknek. Az anyuka hálája jeléül – mivel semmije sem volt, - egy kukából kiszedett fréziát adott át nekem, hogy megköszönje a segítségemet. Az is rettentő felkavaró érzés volt, amikor gyermeket kellett kiemelni a családból. Ugyancsak megkapó történet volt, ami már hagyatéki ügyintézőként esett meg velem. Egy fiatalember többször járt itt, amiben tudtam segítettem. A végén egy nagyon régi, kézzel írt savanyúság receptet hozott, mondván, hogy ő nem tud mást adni, de olyan kedves voltam vele, fogadjam el. Majdnem elsírtam magam, a gesztustól.  Ezek azok az emberi sorsok, amik megérintenek.  

Látom, elérzékenyült az emlékek hatására. Az említett ügyek érzelmileg mennyire hatnak ki a magánéletére?

Nagyon megráz, ha gyerekek, fiatalok, ismerősök halnak meg, de hála az égnek, kialakult bennem egy védekező ösztön. Általában le tudom zárni magamban a dolgokat. Az hat meg, amikor életük delén járó emberek elvesztik a házastársukat, és negyvenöt, ötven év együttélés után azt mondják, hogy milyen kevés idő jutott nekik a sorstól. Ilyenkor eltűnődöm, manapság vajon mit csinálhatunk rosszul, hogy nincs meg bennünk ez a mélyről fakadó szeretet és tisztelet a partnerünk iránt? Ám mindenre gyógyír a család, és amint kilépek az ajtón, már más gondolatok foglalkoztatnak.

Hogyan piheni ki a hétköznapok fáradalmait? Van valamilyen hobbija?

A barátnőmmel gymstick edzésre járunk. Ott megtaláltam magam. Tökéletesen kikapcsol, hihetetlenül jó érzés újult erővel, tiszta fejjel nekilátni a következő feladatnak.

Minden álma megvalósult?

Világmegváltó vágyaim sosem voltak, mindig csak akkorát próbáltam álmodni, amit meg is tudtam valósítani, így sosem okoztam magamnak csalódást. Amikor idekerültem, szerettem volna ügyintéző lenni. Ez teljesült, szeretem csinálni. Azt az álmomat is elértem, hogy családanya legyek. A nagylányom huszonhat éves, pszichológus, egy tündéri, kicsi unokával ajándékozott meg, a kisebbik lányom húszéves egyetemista. Büszke vagyok rájuk, nagyon szépen haladnak. Most már csak az egészség a legfontosabb, hogy sokáig örülhessek nekik!