Miért buknak el az újévi fogadalmaink – és miért nem ott, ahol gondoljuk?
Január elején még tele vagyunk elhatározással. Január közepén már magyarázatokkal, februárra pedig legtöbbször el is felejtjük, mit ígértünk meg magunknak. Az újévi fogadalom nem gyengeség kérdése – hanem félreértett működés. És meglepő módon sok köze van ahhoz is, hogyan kommunikálunk, tervezünk és ígérünk túl sokat, túl nagy dolgokat, túl kevés rendszerrel.
Miért buknak el az újévi fogadalmaink – és miért nem ott, ahol gondoljuk?
Január elején minden adott a változáshoz. Új év, tiszta lap, friss lendület. Tele vagyunk elhatározásokkal: idén másképp lesz. Egészségesebben élünk, kevesebbet halogatunk, többet mozgunk, jobban figyelünk magunkra.
A probléma nem itt kezdődik.
Sőt: az újévi fogadalom születése kifejezetten emberi és érthető reakció.
A törés általában nem január elsején történik. Nem is az első fogadalomnál. Hanem néhány nappal később, amikor az ünnepi időszak után visszatér a valóság: a fáradtság, a megszokások, a hétköznapok ritmusa. Ilyenkor könnyű azt mondani, hogy „nem volt elég erőm”, „nem voltam elég kitartó”.
Pedig a kudarc oka ritkán az akarat hiánya.
Az újévi fogadalmak többsége nem azért bukik el, mert túl nagy célt tűzünk ki.
Hanem mert rosszul értjük, mire való maga az elhatározás.
Összekeverjük a vágyat a rendszerrel, a lelkesedést a folyamattal, az időpontot a változással. És pontosan ugyanezt tesszük akkor is, amikor túl sokat ígérünk magunknak, egymásnak – vagy akár egy közösségnek – anélkül, hogy végiggondolnánk, mi tartja majd életben ezeket az ígéreteket februárban is.
Pedig az újévi fogadalom egyáltalán nem modern találmány. Több ezer éves hagyománya van annak, hogy az emberek egy időhatárhoz kötik a rendrakást az életükben. Az ókori kultúrákban ezek az ígéretek nem önfejlesztő projektek voltak, hanem felelősségvállalások: tartozások rendezése, vállalások betartása, a közösség felé tett ígéretek.
Az új év nem motivációs eszközként működött, hanem erkölcsi újrakezdésként.
Ma viszont egészen mást várunk tőle. Az újévi fogadalom sokszor egyetlen pillanatba sűríti mindazt, amit hónapok vagy évek alatt szeretnénk rendbe tenni. Azt hisszük, hogy az időpont majd elvégzi helyettünk a munka egy részét.
Pedig a dátum legfeljebb elindít – megtartani nem tud.
A pszichológia ezt „tiszta lap hatásnak” nevezi. Bizonyos időpontok – új év, születésnap, új hónap, új hét – mentálisan elválasztják a múltat a jövőtől. Ilyenkor könnyebb elképzelni egy fegyelmezettebb, következetesebb önmagunkat. Ez nem illúzió: ilyenkor valóban nagyobb eséllyel kezdünk bele valamibe.
A gond ott van, hogy a kezdés lendületét gyakran összekeverjük a kitartás képességével.
A legtöbb fogadalom ugyanis nem a cél miatt bukik el, hanem a megfogalmazása miatt. Túl általános, túl nagy, túl homályos.
„Egészségesebb leszek.” „Jobban odafigyelek.” „Többet mozgok.”
Ezek nem rossz szándékok – csak nem kapaszkodók. Amikor elfogy az első lelkesedés, nincs mihez visszanyúlni. Nincs rendszer, nincs döntési helyzet. Csak egy egyre távolodó ígéret.
Nem véletlen, hogy a legtöbb újévi fogadalom nem egyik napról a másikra bukik el, hanem lassan. Egy kihagyott edzéssel. Egy elcsúszott nappal. Egy „most kivételesen”-nel.
A kudarc ritkán látványos, inkább csendes.
És mire észrevesszük, már nem a fogadalommal van dolgunk, hanem azzal az ismerős érzéssel, hogy megint nem sikerült.
Ha egy kicsit hátrébb lépünk, feltűnik egy ismerős minta. Az újévi fogadalmak logikája kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan gyakran kommunikálunk célokról és változásról – nemcsak magunknak, hanem egymásnak, közösségeknek, sőt városoknak is. Nagy ígéretek születnek, erős mondatok, határozott jövőképek.
A részletek viszont elmaradnak.
A marketing és a kommunikáció világában ezt jól ismerjük. Kampányok indulnak úgy, hogy „most megmutatjuk, kik vagyunk”, „most közelebb kerülünk az emberekhez”, „most új fejezet kezdődik”. A szándék sokszor valódi, az időzítés is jó.
Az üzenet mégis hamar elfárad.
Nem azért, mert rossz volt az ötlet, hanem mert nem volt mögötte rendszer. Nem volt végiggondolva, mi történik akkor, amikor az első lelkesedés elmúlik – amikor már nem új az üzenet, csak következetesnek kellene lennie.
Az újévi fogadalmaknál ugyanez történik kicsiben. Az első napokban még minden döntés egyszerű: igen vagy nem, most vagy soha. Később viszont árnyaltabb helyzetek jönnek. Fáradtság, kompromisszumok, kivételek.
Ilyenkor derül ki, hogy a cél valóban beépült-e az életünkbe, vagy csak egy jól hangzó mondat maradt.
Érdekes módon a kutatások is azt mutatják, hogy nem azok a fogadalmak működnek jobban, amelyek „nagyobbak” vagy „ambiciózusabbak”, hanem azok, amelyek pontosabban vannak megfogalmazva. Nemcsak azt mondják meg, mit szeretnénk elérni, hanem azt is, hogyan reagálunk majd, amikor nem ideálisak a körülmények.
Ez nem motiváció kérdése, hanem tervezésé. És ugyanez igaz minden olyan kommunikációra, amely hosszú távon szeretne hatni.
Talán ezért érezzük január közepe táján, hogy valami félrement. Nem az irány volt rossz, hanem az elképzelés arról, hogyan működik a változás. Hajlamosak vagyunk alábecsülni a mindennapok erejét, és túlértékelni a nagy pillanatokat.
Pedig a fordulópont ritkán látványos. Sokkal inkább csendes, ismétlődő döntések sorozata – ezt én is megtapasztaltam már.
Az újévi fogadalom így nézve nem kudarc, hanem tünet. Megmutatja, mennyire vágyunk rendre, kiszámíthatóságra és fejlődésre. A kérdés nem az, hogy kell-e fogadalmat tenni. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e lefordítani az ígéretet olyan döntésekre, amelyek akkor is érvényesek maradnak, amikor már nincs mögöttük ünnepi lendület.
Talán nem az újévi fogadalmakon kellene kevesebbet nevetnünk, hanem komolyabban vennünk azt, amit elárulnak rólunk. Arról, hogyan tervezünk, hogyan ígérünk, és hogyan hisszük el újra meg újra, hogy elég lesz egyszer nagyon akarni.
A valódi kérdés nem az, hogy betartjuk-e a fogadalmainkat, hanem az, hogy értjük-e, mi tartja meg őket akkor is, amikor már nem január van.
halásznorbi
