Múltidéző dr. Fedor István belgyógyász főorvossal

Augusztus 20-án, Kazincbarcika Város Önkormányzatának Képviselő-testülete, „Pro Urbe Kazincbarcika” díjban részesítette munkásságáért. A díjazottat otthonában kérdeztük életéről, a belgyógyászatban eltöltött éveiről.

– Miskolcon született, Visz­lón töltötte a gyermekkorát. Mennyire volt ez meghatározó önnek? 

Nagyon. Azért születtem Miskolcon (1931), mert a településen nem volt orvos, ezért édesanyám Miskolcra ment szülni. Születésem után Visz­lóra mentünk lakni, és ott is éltünk nagyon sokáig. Egész mások voltak azok az évek, mint ami most van. Ma már a fiatalok is másabbak – például az unokáim –, mint akkoriban. Ha találkozok velük, megölelnek, aztán leülnek a számítógéphez. 

Fotók: Zele Tímea

– Visszatekintve, milyen volt az élet akkoriban? 

Régen együtt éltünk a természettel. Már a 4-5 éves gyerekek is legeltették a libát, a 6-7 éves gyerekek kapáltak, gyomláltak, a nagyobbak kaszáltak, arattak, egész más volt az egész élet. A közlekedés is sokat változott: mikor a 30-as években bejött az első kerékpár, mindenki a csodájára járt. A hó nem állította meg a közlekedést. Befogták a szán elé a lovakat, ökröket és szánnal közlekedtünk. A Bódván vízimalmok voltak, a saját búzánkat őröltük. Édesanyám sütött hat, nyolc kenyeret egyszerre, ám ezek egy hét után is kenyerek voltak. Most meg mutatják a gyerekeim, hogy tíz sor összetevő is van benne. Biztonságban éreztük magunkat, nem zártuk az ajtót, vigyáztunk egymás dolgaira, nyugodtan volt mindenki. Ma mindenhol lopás van, zárni kell az ajtókat és a lépcsőházakat is. Nagyon megváltozott a világ, mégis ebben a világban élünk, ezt kell szeretni. 

– Milyen indíttatásból választotta az orvosi pályát?

Osztatlan iskolába jártam. Négy osztály ült egy tanteremben. A tanító mindenkivel külön foglalkozott. Sok értelmes ember jött ki ezekből az intézményekből, ezért nagyon csalódott voltam mikor megszűntek. Emlékszem, édesanyám rengeteget dolgozott. Rokkán font kendert, szőtte a lepedőt, törölközőt. Nagyon beteges volt. Szerettem volna meggyógyítani, ezért lettem orvos. 

– Hol végezte középiskolai és egyetemi tanulmányait? 

Miskolcon jártam a gimnáziumot, majd Debrecenbe mentem orvosira. 

– Milyen irányban szeretett volna szakosodni? Könnyen sikerült elérnie?

Egyetem után két évet kötelező volt még tanulni, így a belgyógyászati klinikára küldtek. Örültem neki, mindig belgyógyász szerettem volna lenni. Az egyetem utolsó évében értesítettek, hogy katonaorvos lehetek. Választani kellett, ki megy a repülősökhöz vagy a tankosokhoz doktornak. Sem én, sem a társaim nem akartuk ezt vállalni, ekkor hadbírósággal fenyegettek meg. Ugyanebben az évben, szeptember 14-én volt az orvosavatás. Nem akartam menni, de mégis megjelentem. Akkor szóltak, hogy felmentettek a katonai orvosi szolgálattól, és hogy két nap múlva utaznom kell Bajára körzeti orvosnak. Mondtam az akkori vezetésnek, hogy belgyógyász szeretnék lenni, borsodi fiúként szeretnék Borsodban dolgozni, mert kevés itt az orvos. Nem engedték. Nagyon el voltam keseredve. Egy Ózdon dolgozó doktornővel mégis elcseréltem az állást, így kerültem oda belgyógyásznak. Ez időben nősültem, két fiam született itt, nagyon boldog évek voltak. (Összesen négy gyermek édesapja - a szerk.) A 60-as években a megyei vöröskereszttől felkértek, legyek a vöröskereszt városi elnöke. Megszerveztem az első véradást.

Fotók: Zele Tímea

– Az ózdi évek után hol folytatta?

Nyolc év után kerültem át Miskolcra, a megyei kórházba, majd megpályáztam a belgyógyászati osztály vezető pozícióját Kazincbarcikán, ahol 26 évet dolgoztam. Ezerkilencszázhatvankilenc augusztus 20-án adták át az itteni kórházat, ami akkor még új, szép, modern épület volt. Igyekeztem kialakítani egy intenzív szobát a betegeknek. Átvágtuk a kórterem falát és így felügyeltük a legsúlyosabb betegeket. Próbáltam a kollégaimat a szakosodásnak megfelelően munkába állítani. Ezzel párhuzamosan 11 évet dolgoztam iskolaorvosként, és tanítottam az Egészségügyi és Óvónői Szakközépiskolában is. Összesen 37 évet dolgoztam Kazincbarcikán, nagyon megszerettem ezt a várost.

– Tartja még a kapcsolatot a régi kollégákkal? 

Még tudom mindenkiről hol helyezkedett el és mi van vele, sajnos van, aki már nincs köztünk. 

Fotók: Zele Tímea

 Hogyan telnek a nyugdíjas évek?

Sokat járok a fiamhoz Szegedre, és sokat találkozom az unokáimmal is.  A szabadidőmet leginkább a családdal szeretem tölteni, de szeretek olvasni és az orvosként eltöltött régi időkre gondolni.