„Akkor még szélesen elterülő mező volt” – Jövőre lesz 50 éves a sportpályánk
Bár mindenki számított rá, hogy tovább ott nem lehet folytatni, mégis furcsán ért véget az 1964-es városi labdarúgó-bajnokság. Amikor ugyanis az utolsó mérkőzés előtt éppen kivonuláshoz készülődött a két csapat, megjelent egy hatalmas dózer, és „birtokba vette” a pályát… Népgazdaságilag fontosabb célra kellett a terület: ott épült fel később a karbamidüzem. Szomorú aktualitása lett tehát a régóta dédelgetett álom megvalósításának: legyen a „hivatásos” és a tömegsportolóknak egy állandó, a városhoz méltó sporttelepe.
Ideiglenesen a hőerő pályájára kényszerültek a csapatok, ám ez még távolabb esett a várostól, így a sportkör vezetői megoldást kerestek – és találtak: az Újváros végében, közel a lakótelephez, elkezdődött a leendő stadion füves edzőpályájának építése, nagyobbrészt társadalmi munkában. Az 1966 tavaszán birtokba vett „erősen göröngyös” labdarúgópálya olyan lendületet adott a helyi sportéletnek, melynek eredményeként már az év végére jelentős siker született: a focicsapat kiharcolta az NB II-be jutást, és e siker megmozgatta a várost. Egyébként amíg a hőerőmű sporttelepét egy meccs kedvéért két-háromszáz néző kereste fel, addig az új pályán az első mérkőzést 3500 néző tekintette meg!
Ilyen előzmények után került sor végre az ünnepélyes megnyitóra, három évvel később. 1969. október 19-én, vasárnap délután „a több mint 5000 néző önfeledten tapsolt a nagy pillanat, a mesébe illő történet záró aktusán” – tudósított az eseményről az akkori sportnapilap. A nehézipari miniszter első helyettese átvágta a bejáratot elzáró szalagot, és az ifjú város sportoló fiatalsága, a város lakossága nevében Szántó István, a BVK igazgatója átvette az új sportkombinátot. Persze a több mint ötezer néző nem csupán azért ment ki a stadionba, hogy önfeledten megtapsolja az ünnepélyes szalagátvágást, hiszen nem akármilyen csapat volt a pályaavató vendége, mint a Bp. Honvéd, soraiban Bicskeivel, Kocsissal, Komorával, Kozmával és a későbbi fradis Pusztaival.
A tudósító megjegyezte, hogy amikor a 60-as évek közepén arrafelé járt, „akkor még szélesen elterülő mező volt” azon a helyen, s miután a domboldalt „lenyesték”, mára egy tucat szebbnél szebb sportpálya sorakozik egymás mellett. Külön kiemelte a kézilabdapályát, amelynek négy sarkán a karcsú betonoszlopok tetejéből 43, ezer vattos égő ontotta a fényt a küzdőtérre. „Nem tudom, Európában hány ilyen pálya van, de hogy nálunk ehhez hasonló nincs, az biztos!” – áradozott a sportnapilap tudósítója.
Az összefogás, a közös erőfeszítés nyomán létrejött sportkombinát akkoriban egyedülállónak számított a hasonló vidéki létesítmények között. Még egyedülállóbb lett volna, ha megvalósul a már akkor oda tervezett fedett uszoda is. Ám erre még nagyon sokat kellett várni, hogy végül felépüljön egészen máshol ‒ a város másik végén, nagyjából arrafelé, ahol történetünk kezdetekor megjelent az a bizonyos hatalmas dózer…
Takács Zsolt, a Barcikai Históriás főszerkesztője
