Az élet a legnagyobb tanító

Ezen a héten a balett világába tettem kalandos utazást. Emlékszem az első „találkozásomra” a kortárs táncművészet eme műfajával. Sok évvel ezelőtt, egy filmbetét részeként láttam Ravel Bolerójának feldolgozását. Gyermekként lenyűgözött a táncosoknak a zene hangulatát sugárzó, impulzív mozgása, a testükkel kifejezett mondanivalója. Talán a testnek ez a dinamikus kifejezőereje hatott oly mértékben az egykori kisfiúra, hogy már hatévesen eldöntötte, belőle bizony balett-táncos lesz. Az álom teljesült, Feledi János nemcsak itthon, hanem határainkon túl is elismert táncművész – koreográfus. A friss BarcikArt-díjas művésszel az alkotói és a magánemberi lét kérdéseit boncolgattuk.

Fotó: Bartók Bence

Mi vonzott egy első osztályos gyermeket a táncművészet irányába?

Kazincbarcikán születtem, iskolás éveimet a Pollack Mihály Úti Általános Iskolában kezdtem. Sok kis társam jelentkezett a Kodály Zoltán Alapfokú Művészeti Iskolába táncoktatásra, így aztán én is kedvet kaptam hozzá és kértem a szüleimet, írassanak be. Sokan indultunk, de az idők folyamán lemorzsolódott a csoport. Ennek ellenére, összetartó osztály, remek közösség voltunk. A közismereti oktatás után délutánonként tanultunk klasszikus balettet, néptáncot, történelmi társastáncot és szolfézst. Tizenkét éves voltam, amikor balettmesterem biztatására felvételiztem az akkori Állami Balett Intézetbe, ahová fel is vettek. Kiskamaszként repültem ki a családi fészekből és kerültem Budapestre.

Tartja a kapcsolatot egykori oktatóival, illetve az iskolával?

Igen, egy-két volt oktatómmal tartom a kapcsolatot. Ritkán ugyan, de egymásra írunk a közösségi médián, s ha időm engedi, meglátogatom őket az iskolában. Sőt, másfél éven keresztül óvodásokat tanítottam a Kodályban, így kollegák lettünk Balla Ibolyával, akitől a néptánc alapjait sajátíthattam el gyermekként.

A főiskolán klasszikus ba­lett, táncművész szakon végzett, mi vezette a kortárs tánc világába?

Sokféle stílust megtapasztaltunk, többek között a kortárs irányzatokat is. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus balett nem elégít ki teljes mértékben. Szabadabb, kötetlenebb táncformára vágytam, a mozgás nyelvén akartam átadni a gondolataimat. Ezek az új irányzatok valahogy jobban állnak a testemnek, jobban érzem magam bennük. Viszont mindennek az alapja a klasszikus balett, így azt soha nem tudom megtagadni.

Pályafutásában a táncos, vagy a koreográfus karrier a meghatározóbb?

Jelen pillanatban mindkettő ugyanolyan fontos. Közel negyvenéves leszek, ez azt jelenti, hogy azokat a mozdulatokat, melyeket húszévesen meg tudtam csinálni, most bekorlátozza a testem. Ám míg képes vagyok annyit nyújtani önmagamból a közönségnek, amit szeretnék, színpadon leszek. Próbálok fele-fele arányban táncművész és alkotó lenni, hogy mindkét énemet kielégítsem. A koreografálást az a folyamat teszi izgalmassá, amíg egy gondolatból, inspirációból eljutok a színpadi produkcióig.

Koreográfusként hogyan építi fel az előadásokat? A klasszikus, vagy a kortárs zeneszerzőket helyezi előnybe?

Az előadás mindig egy gondolatból, egy ötletből indul. Ha már megvan az alappillér, akkor azt körbejárom és elkezdődik egy kutatómunka. Történelmi áttekintés, személyiségfejlődés, esetleg más elő­adások megtekintése az adott témában, ötletben. Ha összeállt a produkció dramaturgiája, jelenetei, akkor egyedül bemegyek a terembe és elődolgozom. Kitalálom, kikísérletezem a mozdulatokat. Ezután hívom be a táncművészeket, a stábot és elkezdődik a feszített egy- másfél hónapos felkészülés. Általában kész koncepcióval, jelenetsorral, ideával megyek be a próbákra. Nincs kőbe vésve semmi, ha szükséges, átalakítjuk a táncosok testére a mozdulatokat. A zeneszerzők tekintetében minden­evő vagyok, eklektikus. Ez függ a hangulatomtól, a darab hangulatától, vagy az adott helyzettől. A „Psyché” című előadásomban például egyaránt megtalálható a mai elektronikus zene és Beethoven muzsikája, az előadáson belül mégis egységet alkot ez az igencsak eltérő zenei hangzás.

Idén tízéves a Feledi Project. Mi inspirálta a létrejöttét? Mivel nem állandó társulatról van szó, hogyan választja ki a vendégművészeket?

Ez év december 8-án lesz tíz éve, hogy Egerben a Gárdonyi Géza Színházban bemutathattam első egész estés darabomat, „Idők folyamán” címmel, amit rendeztem-koreografáltam és még táncoltam is benne. Innentől számítom a Feledi Project megalakulását. A bemutató után visszatértem Budapestre és elkezdtem járni a saját utam. Pályázatokból létrehoztam kisebb-nagyobb produkciókat. Vannak olyan kollegáim, akik majdnem minden darabomban benne vannak, illetve adott produkcióhoz hívok meg olyan művészeket, akik a legjobban illenek az adott karakterre, szerepre. Folyamatosan nézek klasszikus, modern-kortárs tánc bemutatókat és prózai előadásokat. Az utóbbi időben fiatal pályakezdő tehetségeket is szerződtetek egy - egy projektre, mert kellenek a friss impulzusok, amikkel oda-vissza tudjuk inspirálni egymást. Mindkét félnek egy tanulási, tapasztalási folyamat ez, ami előrébb visz minket.

2018-ban lett a Közép–Európa Táncszínház művészeti vezetője. Kérem, meséljen az ott eltöltött időről!

Egy évet voltam az együttes művészeti vezetője. Ezalatt további hároméves tervet raktam le az igazgató elé, ahogy a pályázati kiírásban is szerepelt. Ebben az egy esztendőben párhuzamosan vezettem a Közép-Európa Táncszínházat, a Feledi Projectet és táncoltam saját produkcióimban és más alkotók előadásaiban meghívott vendégművészként. Akkor tudja az ember igazán felmérni és megtapasztalni mennyit bír a teste, a szervezete, amikor benne van egy ilyen helyzetben. Nálam ez idő alatt egy nap több mint 24 órából állt. Sokat tapasztaltam a vezetésről, az együttesi létről. 2019.szeptember 1-től ismét a saját utamat járom.

Fotó: Várhegyi István

Művészként mi inspirálja?

Minden, ami körülvesz. Az élet. Egy könyv, egy film, egy zene, egy bizonyos szituáció. Minden olyan emberi gesztus, érzés, amit megélek, vagy amit látok magam körül … Bármi tud inspirálni. Elég kreatív embernek tartom magam, ha egy cérnát elém tennének, abból is el tudnék indulni koreografálni, táncolni.

Mit tart a legnagyobb sikerének?

Talán azt, hogy egyedül jutottam el oda, ahol most vagyok. Semmilyen segítséget nem kaptam. Természetesen a szüleim, a család, a barátok mind mellettem álltak és állnak. Egy kisvárosi, barcikai fiú elindul a fővárosba, és hosszú út után lehetősége nyílik koreografálni a Művészetek Palotájában, táncolhat a Nemzeti Színházban, a Nemzeti Táncszínházban és külföldre is eljut fesztiválokra. Miben mérhető még a siker? Esetleg abban, mikor vadidegen nézők rám írnak előadás után: gratulálnak és megírják, mennyire sokat jelentett nekik és mennyire megérintette őket a darab. Nekem ezek a legnagyobb sikerek.

Hogyan kapcsolódik ki?

Imádok utazni, repülni, más kultúrákat, tájakat felfedezni, megismerni. Az olyan különleges helyeket szeretem, melyeket még nem ért el a turistaáradat. Botswana, Zambia, Zimbabwe, Uganda, Dél-Afrikai Köztársaság, Madagaszkár, Tibet, Alaszka mind-mind olyan terület, ahová bármikor visszamennék. Fantasztikus világunk, természetünk van, amire vigyáznunk kell! Nagyon érdekes volt a helyi embereket megismerni, hogyan élnek. Néhol döbbenten álltam, s arra gondoltam, hogy mit nyavalygunk itthon semmiségeken, miközben szegényeknek van egy atlétájuk, egy rövidnadrágjuk és semmi több. Se cipő, se papucs és mégis boldogok! Egy ilyen utazás kapcsán sok mindent átértékel az ember, és sok impulzust gyűjt, amiből erőt tud meríteni.

Milyen a magánember Feledi János?

Zárkózott. Inkább befelé figyelek, a külsőségek kevésbé számítanak. Szeretek egyedül lenni, bezárkózni a lakásba magamban a gondolataimmal, ötleteimmel. Kevés, de annál mélyebb baráti kapcsolataim vannak, akikre mindig számíthatok. Amennyiben elfoglaltságaink ellenére sikerül találkozókat szerveznünk, akkor nagyon jó vacsorákat, beszélgetéseket szoktunk összehozni. Egy-két hozzám közelállóval kirándulunk, túrázunk, de sokat megyünk színházba, prózai előadásokra. A mindennapi próbák, a szervezés, a rohanás után szeretek bekuckózni a szobába és sorozatokat, művészfilmeket nézni, de nagyon kedvelem a régi fekete-fehér magyar filmeket is. Szeretek beülni a kedvenc kávézómba egy jó „cafe latte”-ra és közben figyelni az embereket.

Jövőbeli tervei? Értesüléseim szerint újabb ösztöndíjat kapott. Beszélne erről?

Sok ötlet, kreativitás van még a fejemben, amit idővel szeretnék megvalósítani. Legutóbb február 1-jén a Budafoki Dohnányi Zenekarral volt egy nagy bemutatóm a Müpában, Mendelssohn „Walpur­gis-éj” című művét adtuk elő közel 160 fővel, kórussal, operaénekesekkel, táncművészekkel, amit rendeztem és koreografáltam. Március 4-én, a „Rekviem” című elő­adásom felújított verzióját mutatjuk be. A darab zenéjét Balázs Ádám film­zeneszerző készítette, aki az Oscar-díjas „Mindenki,” illetve az Arany Medve-díjas „Testről és lélekről” című filmek zenéjét komponálta. Március 28-án pedig az „Orfeusz/ Revenge (Élektra)” előadásomat játsszuk újra a Müpában. Májusban két premierre is készülök, egyik Budapesten, másik Veszprémben lesz, majd a hónap közepén New Yorkba utazom, ahol egy fesztiválra kaptam meghívást. A 2020/2021-es évadban lesz tízéves a Feledi Project, arra is szeretnék izgalmas dolgokat szervezni. Tavaly ősztől a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának vagyok az ösztöndíjasa, három éven keresztül. Ezen időszak alatt az alkotásra, a tapasztalatszerzésre és saját fejlődésemre koncentrálok, amihez nagy segítség ez az ösztöndíjprogram.

Indexfotó: Feledi Project