Veres István kapta a „Kazincbarcika Város Sportjáért” kitüntető díjat – „Nem a pacsirta fontos, csak a dal”

Száznegyvenöt éve, május 6-án rendezte a Magyar Athletikai Club a kontinens első szabadtéri sportversenyét Budapesten. Ennek emlékére a kormány 2000-ben hozott határozata alapján ezen a napon ünnepeljük a Magyar Sport Napját. Ez alkalomból idén a „Kazincbarcika Város Sportjáért” kitüntető díjat Veres István, a Vegyész Röplabda Club Kazincbarcika egykori játékosa kapta.

Élete szorosan összefonódott a sportággal, hiszen edzőként, vezetőedzőként szívvel-lélekkel a fiatalok pályáját egyengette. A városban nincs olyan röplabdás, akinek ne lett volna az edzője. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint azok a sportolók, akik válogatottként, vagy külföldi ösztöndíjasként folytathatták pályafutásukat. Kimagasló érdeme, hogy a kazincbarcikai röplabda az NB II-ből az NB I-es osztályba került. Veres István ma is fáradhatatlanul, a jövőért, az utánpótlás neveléséért dolgozik.

Ön nem tősgyökeres kazincbarcikai. Hogyan került a városba?

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem, de édesapám vasutas volt, így az állomáshelyeire követve őt, gyakran költöztünk. A gimnáziumot Karcagon végeztem, s az érettségi után éppen Kecskeméten kosárlabdáztam, mikor édesapám felfedezett egy újsághirdetést, mely szerint a Borsodi Vegyi Kombinát érettségizettek számára biztosított továbbképzési lehetőséget a technikumban. 1968-ban érkeztem a városba.

Hogyan ismerkedett meg a röplabdasporttal?

1953-ban láttam először röplabdát, méghozzá Ricsén. A községi tanács dolgozói ebédszünetben röplabdáztak, és nekem, mint kisgyereknek nagyon megtetszett. Ezt az emléket sokáig hordoztam magamban, míg Karcagon, a középiskolában a testnevelő tanár röplabdát szervezett. Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a sportággal, de amikor Kazincbarcikára jöttem, itt még nem volt röplabda. Néhány BVK-ás fiatalember röplabdázgatott szabadidejében, illetve a 105. számú Ipari Szakközépiskolában Lőrinc Béla testnevelő tanár foglalkozott röplabdával. A két társulat kapcsolatából alakult meg a KVSE röplabdaszakosztálya 1969-ben, Szoboszlai Árpád a Kazincbarcikai Vegyész Sportegyesület akkori elnöke, Fábián Sándor a Szakszervezeti Bizottság sportfelelőse, Mislei Tibor a Hőerőmű munkaügyi osztályvezetője, Lőrinc Béla és jómagam bábáskodása mellett. Játékosként még az edzői pályám kezdetén, 1974-ben is játszottam. 

Milyen emlékei vannak az aktív játékos éveiről?

Össze sem lehet hasonlítani azokat a „daliás” időket a mai rohanó világgal. Annak idején általában vonattal, később a BVK által biztosított kisbusszal mentünk a környékbeli településekre, s igen mostoha körülmények között játszottunk. Volt olyan mérkőzés, mikor a játékvezetőnek fel kellett függesztenie a mérkőzést, mert mise után ott jöttek keresztül a hívek. Szabadtéri sportág volt, ha esett, ha fújt, játszani kellett, s ha szerencsénk volt, egy lavórt bocsátottak a rendelkezésünkre, amiben meg is tudtunk mosdani. Ma már nevetségesen hangzik talán, nem is hiszik el a mostani fiatalok, akiknek minden kényelem adott.

Milyen poszton játszott?

Ütőjátékos és feladójátékos is voltam. Ez utóbbit jobban szerettem, mert ez az a poszt, ahonnan az egész játék szerkezetét át lehet látni. Tulajdonképpen az mozgatja az egész csapatot, nem véletlen, hogy a világban működő edzők java része korábban feladó poszton játszott.

A kezdeti időkben hogyan toborozták a gyerekeket?

A kezdő alakulat már az első két szezonban megnyerte a megyei felnőttbajnokságot, 1971-ben pedig, sikerrel véve az osztályozót is, az NB II-be került. Engem 1972 februárjában kértek fel, hogy vegyem át az együttes irányítását. Ezzel egy időben kezdtem meg tanulmányaimat a Testnevelési Főiskola edző szakán, és találkoztam Hennig Ernővel, a Magyar Röplabda Szövetség akkori főtitkárával, aki felhívta a figyelmemet az utánpótlás-nevelés fontosságára. Ezekben az években kezdtem becsempészni a röplabdasportot az iskolákba. A berentei Általános Iskola, a Központi Általános Iskola, a Dimitrov, a Kun Béla Általános Iskola és a Ságvári Gimnázium hajlandó volt arra, hogy röplabdával foglalkozzanak. Azokat a játékosokat, akik gyakorlottabbak lettek az idők során, kértem fel, hogy szabadidejükben az utánpótlással foglalkozzanak. Én magam a felnőtt csapat mellett mindig figyelmet fordítottam a fiatalabb – főleg általános iskoláskorú – társaságra. Sokat köszönhetek Fodor Sándor, Szabó Károly, Mihaleczku József, dr. Kovács István kollégáimnak, valamint Ducsai Géza és Tóth József testnevelő tanároknak a mindinkább bővülő bázis kialakításában tett erőfeszítéseikért.

Hogyan sikerült ezt a sportágat ilyen színvonalra fejleszteni Kazincbarcikán, ahol most tart?

Annak idején, amikor hozzákezdtem az edzősködéshez, és nem azonnal jöttek a sikerek, s nagyon sok munkát kellett befektetni ahhoz, hogy valamennyi örömünk legyen ebben a dologban, jóapám mondta nekem, hogy eredményt csak az tud elérni, akinek szenvedélyévé válik mindaz, amit csinál. Ezzel a tudattal kelek minden nap. Úgy gondolom, hogy ezt nem is lehet másként csinálni. A többieket is arra kértem, akikkel megosztoztam ezen az úton, hogy igyekezzenek minél több szakmai tudást felhalmozni. Mindenképpen próbáltam a szülőkkel felvenni a kapcsolatot, mert anélkül se utánpótlás, se csapat nem lehet. Ahogy haladt az idő és egyre otthonosabban mozogtunk ebben a sportágban, különböző kiválasztási metódusok alapján sikerült rátalálni azokra a gyerekekre, akik olyan szintre emelték a röplabdát Barcikán, hogy az ország legmagasabb osztályáig jutottak. Nem egyszerű dolog ez. Annak idején úgy gondoltam – talán fogadtam is valakivel, -  hogy kemény munkával, szisztematikusan,  7- 8 év alatt lehet egy első osztályú csapatot csinálni. Amikor már komolyan ment az utánpótlás - nevelés, be is bizonyítottuk, hogy lehetséges.

Mennyire könnyű most Kazincbarcikán és a környékén utánpótlást verbuválni?

Mindig vannak tehetséges gyerekek, akikben van kitartás, és ha megízlelik azt a munkát, ami ahhoz kell, hogy az ember ebben a sportban vigye valamire, megmaradnak a röplabdánál. A Kazinczy Ferenc Tagiskolában és az Ádám Jenő Tagiskolákban olyan munka folyik, ami eleve vonzza a gyerekeket. Mindazonáltal az utánpótlás - nevelést ki kell terjeszteni, mivel már körzeti utánpótlás - nevelési centrum lett a VRCK. Éppen ezért alakítja meg az RRK Regionális Röplabda Központot, aminek a sportcsarnoka a Pollack Mihály Általános Iskola udvarán épül. Ez nagy lökést ad majd az utánpótlás - nevelésnek, mert terem gondokkal küzdünk, hiszen egyre több a csapat, melyeknek biztosítani kell a felkészülését.

Hogyan értékeli a VRCK csapatainak eredményét?

A profi klubot természetesen el kell választani a többi korosztálytól. Eltérő körülmények között és más finanszírozási rendszerben dolgoznak. A férfi csapat megítélésében én tulajdonképpen kívülálló vagyok, mert ugyan figyelemmel kísérem az edzéseket, de elsősorban az utánpótlással foglalkozom. Jelen pillanatban az U19-es, illetve az U21-es férfi utánpótlás csapat a legsikeresebb, de egyre jobb eredményeket érnek el azok a gyerekek is, akik általános iskolásként kezdték el a röplabdát, és az U13-as, illetve az U15-ös korcsoportokban versenyeznek. A lányokról még korai véleményt alkotni, mert ők csupán az idei szezonban versenyeznek a VRCK színeiben, mindössze három korcsoportban. Az U13-as, az U15-ös korosztályt képviselik, valamint évekkel ezelőtt volt Kazincbarcikán női csapat, mely az NRCK névre hallgatott, ezekből a lányokból toboroztuk össze az U21-es bajnokságban indulókat. Nyilvánvaló, hogy az ő eredményeik szerényebbek, de elsőévesként nem is lehetett várni tőlük kirobbanó nagy diadalt. Hosszú pályafutásom során mindig azt vallottam, hogy „nem a pacsirta fontos, csak a dal”.

Fotó: Kovács Loretta