Amikor nem a szobor ég – hanem valami más

Január 1-jén hajnalban leégett egy köztéri szobor Kazincbarcikán. A tűz gyors volt, a reakciók még gyorsabbak. Ez az írás nem az esetről szól, hanem arról, mit árul el rólunk az, ahogyan reagálunk arra, ami közös – és nem tetszik mindenkinek.

Az év első napján Kazincbarcikán leégett egy köztéri szobor. Az eset friss, a körülmények vizsgálat alatt állnak. Ami azonban már most látszik, az nem maga a tűz, hanem az, ahogyan reagálunk rá. Azok a mondatok, amelyek megszülettek, a hangnem, amely pillanatok alatt kialakult, és az a közeg, amelyben egy történet még ki sem hűlt, de már jelentéseket, indulatokat és ítéleteket hordoz.

Mielőtt még bármi kiderülhetett volna az esetről, a történet már elindult a maga útján. Vélemények születtek, szándékok lettek tulajdonítva, politikai, kulturális és személyes indulatok kapcsolódtak hozzá. Egyetlen esemény hirtelen sokkal többről kezdett szólni, mint önmagáról: ízlésről, identitásról, „mi”-ről és „ők”-ről, múltról és jelenről. Nem az a kérdés, hogy kinek tetszett a szobor és kinek nem, hanem az, hogy mi történik velünk akkor, amikor egy közös ügyben megszólalunk.

A reakciókban nem elsősorban érvek jelentek meg, hanem érzelmek: megkönnyebbülés, düh, gúny, cinizmus. Sok mondat nem arról szólt, ami történt, hanem arról, ami régóta feszít. Feltűnő volt, milyen gyorsan vált természetessé a legyintés, hogy egy közös érték megsérülése nem váltott ki közös elutasítást, és hogy a „nem tetszett” gond nélkül csúszott át a „nem baj, hogy eltűnt” logikájába.

Itt már nem ízlésről beszélünk, hanem arról, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami nem a miénk egyedül – mégis mindannyiunké. Van egy pont, ahol a vélemény már nem marad vélemény: ahol az ízlés nem egyszerűen különbözik, hanem felmentéssé válik. Lehet nem szeretni egy köztéri alkotást, lehet vitatkozni róla, elmondani, miért nem rezonál velünk. De attól a pillanattól kezdve, hogy a pusztulását elfogadhatónak tartjuk, már nem arról beszélünk, mi tetszik nekünk, hanem arról, mit engedünk meg magunknak. Ez a határ nem esztétikai kérdés, hanem erkölcsi.

Ilyenkor óhatatlanul felmerül egy kérdés. Nem politikai, nem művészeti, nem városfejlesztési – hanem emberi. Mit tanul ebből az, aki most nő fel itt? Aki látja, hogyan beszélünk egy közös dolog pusztulásáról, aki azt hallja: „nem baj”, „megérdemelte”, „legalább eltűnt”. Mit visz magával abból, ahogyan mi ma viszonyulunk a nemtetszéshez? Azt, hogy vitatkozni lehet – vagy azt, hogy rombolni is? Ezek a mondatok nem maradnak csak a kommentfalakon: beépülnek, minták lesznek, és egyszer majd természetesnek tűnnek.

Nem gondolom, hogy egy város attól válik erőssé, hogy mindenben egyetért. A vita természetes, az ízlés különböző, a nézőpontok sokfélék. De vannak minimumok, amelyek nélkül nincs közösség. Ilyen minimum az is, hogy ami közös, azt nem pusztítjuk el – akkor sem, ha nem tetszik, akkor sem, ha nem értjük, akkor sem, ha másképp képzeltük volna el. Nem azért, mert minden köztéri alkotás szent, hanem mert a határ, ahol az ízlés átcsap felmentésbe, nem a művészetről szól – hanem rólunk.

Jó lenne, ha ezt a határt nem a tűz rajzolná meg újra és újra, hanem mi magunk.

halásznorbi