„A boldogság elhatározás kérdése”
Hosszasan nézem a velem szemben helyet foglaló törékeny hölgyet, akiről süt a megélt élet bölcsessége és szeretete.
Aki maximálisan magáénak vallja dr. Bagdy Emőke pszichológus fenti sorait. Mert mint mondja: a tudatosság a legfontosabb, létünk minden területén. Kiaknázni adottságainkat és lehetőségeinket, s megbékélni sorsunkkal. Természetesen, egyáltalán nem könnyű feladat ez, az elnyert magabiztossághoz hosszú út vezet, de a végén megerősödve, pozitív életszemlélettel felvértezve nézünk végzetünkkel szembe. Ez az életfilozófia jellemzi Sütő Ágnest, akinek emlékei segítségével nem csupán bejártuk életének állomásait, hanem filozófiai eszmefuttatásokba is bocsátkoztunk az emberi létről.
Ön tősgyökeres kazincbarcikainak tekintheti magát, de honnan érkeztek a szülei?
Az édesapám 1953-ban Balatonfűzfőről, Budapesten keresztül jutott el Kazincbarcikára, az akkor épülő ipari városba. Ő lett a Borsodi Vegyi Kombinát személyzeti és szociális igazgatója. Én 1954 januárjában születtem Sajószentpéteren, de kezdetben Berentén laktunk. Kétéves voltam, amikor beköltöztünk a városba, az E épületbe, amely a Szabadság tér egyik szárnya.
Milyen volt gyereknek lenni az ’50-es, ’60-as években?
Nagyon érdekes, de nem igazán tudok sok mindent visszaidézni a gyerekkoromból, néhány emlék maradt meg. Talán azért van ez így, mert mindig azt éreztem, hogy egy vagyok a várossal. Együtt születtünk, együtt fejlődtünk, egy ütemre lüktet a szívünk. Ennek apropóján a céljaim között szerepel, hogy megérjem Barcika 100. születésnapját. Milyen szép lenne közösen ünnepelni a centenáriumot! No, de ugorjunk vissza jó félévszázadot. Szívesen emlékszem a BVK-lakótelepen töltött évekre. Az én generációm még teljesen más gyerekkort élt meg, mint a mostaniak. Mi sokat voltunk kint a szabad levegőn, rengeteget játszottunk. A BVK-lakótelep különösen zárt terület volt, mint egy nagy család, úgy éltünk ott. Hozzátartozik ehhez, hogy hatéves koromtól tornáztam, az anyukám volt az edzőm. A sport mellett a szórakozásra nem nagyon volt időm, bár egyszer-egyszer elmentem a Radnótiba az Öt órai teára, de a szüleim nagyon szigorúan fogtak, fél nyolctól tovább sosem maradhattam.
Ez a ritmikus sportgimnasztika. Felvetődik a kérdés, ha az édesanyja, Sütő Lászlóné, Mária néni nem lett volna edző, akkor is ezt a sportágat választja?
Nem valószínű, de evidens volt a választás, mivel kiskoromtól vitt magával az edzésekre. Sajószentpéteren a Borsodi Bányásznál volt edző. Én is ott kezdtem és lettem igazolt sportolója a klubnak. Legalább heti három alkalommal jártam edzésre és imádtam. Előbb a korosztályos válogatottaknak voltam a tagja, majd bekerültem a felnőtt válogatottba is. Aztán a családalapítás és a felsőfokú tanulmányaim miatt elég korán, 19 éves koromban befejeztem a sportolói pályafutásomat. Egyébként abban az időben már nagyon komoly kezdeményezései voltak a ritmikus sportgimnasztikának Kazincbarcikán, Mészáros Györgyné, Judit által. Édesanyámmal ők hozták létre a ritmikus gimnasztika szakosztályt a városban. 1974-ben indulhattak először versenyen.
Egyenes út vezetett a tanárképző főiskolára?
Nem egészen. Amikor leérettségiztem, nagyon hajlottam a testnevelés felé, de apukám akkor már beteg volt, és nem nagyon akarta, hogy elmenjek. Így a városban iratkoztam be a főiskolára, de egy év után rá kellett jönnöm, hogy a műszaki irányultság igencsak távol áll tőlem. Azután mentem el Nyíregyházára, testnevelés-biológia szakra.
Pedagógusként mi volt Önnek a legfontosabb?
Érdekes az én pedagógusi pályafutásom, mert sok iskolában tanítottam. Szerettem a változatosságot, a négy-öt évenkénti megújulást. A tanári pálya sem enged sok mozgásteret, én pedig kedvelem a kihívásokat. Mindig az volt a legfőbb célkitűzésem, hogy a gyerekek szeressék a sportot, azok is, akik testileg-lelkileg nem alkalmasak rá. Örüljenek a mozgás szabadságának, ne rossz szájízzel csinálják. Ez inspirált akkor is, amikor huszonhét év után a testnevelő munkámat felcseréltem a sportszervezői állásra. Utóbbi munkakörömben kitágult a világ, hiszen egy aktív sportéletbe kapcsolódtam be. Most van egy kis hiányérzetem ezzel kapcsolatban, mert ez a sok szerkentyű elvonja a gyerekek figyelmét. Minden elismerésem a testnevelő tanároknak, edzőknek, akik rá tudják őket venni a mozgásra. Nincsenek könnyű helyzetben, s a szülői támogatás is fontos, de látni kell, hogy a sport olyan személyiségfejlesztő hatással bír, mely sokkal jobban felvértezi a gyerekeket az élet nehézségeivel szemben.
A „Legyél tanuló az élet iskolájában!” című könyve tavaly jelent meg. Hogyan született meg a kötet alapötlete?
Ez azután történt, hogy eljöttem az iskolából és kívülről sokkal jobban megfogalmazódtak bennem az iskolarendszer hiányosságai. Igazából a gyereknek nem tanítunk olyan dolgokat, melyek könnyebbé tehetik az életét. Megismerni önmagát, célokat kitűzni, vagy például a társas kapcsolatok fontosságát. Először azt gondoltam, hogy kamaszklub-szerűséget kellene szervezni, majd később, nyugdíjasként döntöttem el, hogy leírom mindazt, ami a fejemben van. Nem kifejezetten a fiatalokhoz szól, bárki a kezébe veheti. Véleményem szerint azt kellene megtanulniuk az embereknek, hogy maguk irányítják a sorsukat a gondolataikon keresztül. Fontos, hogy mindenki el tudja fogadni, az élet úgy szép, ahogy van, a rossz és a jó dolgokkal együtt. Kedvenc mondásom: nem problémák vannak, hanem megoldandó feladatok. Az pedig már tudomány, hogy amit a fejünkben elültetünk, arra fókuszál az agyunk. A boldogság elhatározás kérdése!
