Aki a virágot szereti…
Fancsik József, a Kazincbarcikai Városszépítő Egyesület elnöke nemzeti ünnepünkön megkapta Kazincbarcika Város Képviselő-testületének „Pro Urbe Kazincbarcika” díját, augusztus 31-én pedig Nyíregyházán, a város nevében vette át a Kazincbarcikát különdíjjal jutalmazó Magyar Önkormányzati Főkertészek Egyesületének oklevelét.
Sajógalgóci otthonában a közösségért munkálkodva él. Kazincbarcikai lokálpatriótának vallja magát, hiszen napjai nagy részében a városért dolgozik.
Beszélgetésünkből kiderült, hogy mélyen kötődik Kazincbarcikához. Hogyan került ide?
A II. világháború utolsó éveihez kell visszakanyarodnom a történetben. 1942-ben születtem, tehát igencsak kisfiú voltam, amikor a vészterhes fővárosból elindultunk vidékre új, biztonságos lakóhelyet keresni. Édesapám a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, onnan vitték ki a keleti frontra, ahol fogságba esett. A nagyszüleim miskolciak voltak, de Mucsonyban volt családi házuk, s a nagyapám mindannyiunkat odavitt. Miután édesapám 1946-ban hazatért a hadifogságból, semmiképpen sem akart visszatelepülni Budapestre, hanem a felsőnyárádi bányaüzemnél helyezkedett el. 1947-ben költöztünk Kurityánba, 1966-ban pedig Kazincbarcikára.
Huszonnégy éves fiatalemberként milyen területen kezdett el dolgozni a városban?
A VGV-nél kezdtem a munkát, a kertészetben dolgoztam, ahol nem sokkal később parképítő ágazatvezető lettem. Többek között én terveztem meg az akkor még beépítetlen kórházdombi rézsü mintegy egyhektáros területére a helyi tanács által elképzelt parkot. Kiutaztunk a bolgár testvérvárosba, Dimitrovgrádba, és az ott látottak alapján készítettem el a komplex tervezetet a tóval, illetve a vízrendszerével együtt. Hatalmas társadalmi összefogással épült meg a díszkert, szinte minden városi ember dolgozott rajta. Egy idő után elmentem Sajószentpéterre regionális tervezőnek, majd amikor a rendszerváltás után a Városüzemeltetési Kft.-ben megalakult az Arborétum, tíz éven keresztül voltam az ügyvezetője. 2002-ben vonultam nyugdíjba.
Ezek szerint, ha kimegy Barcika közterületre, rá tud mutatni egy-egy fára, hogy azt Ön ültette?
Természetesen. Amikor 1978-ban elkészült a Csónakázó-tó, felkértek, hogy a parkját én tervezzem meg. Mivel fiatal város volt és rengeteg gyermek született, kitaláltam az „egy gyerek, egy fa” mozgalmat. Tavasszal és ősszel annyi fát ültettünk, amennyi baba született a városban. Az egész Csónakázó – tó ennek a jegyében lett fásítva. A fák fajaiból látszik, hogy a telepítés melyik időszakban történt.
Olyan szeretettel és lelkesedéssel beszél a munkájáról, hogy muszáj megkérdeznem: mindig vonzotta a növények világa?
Bevallom, nem tudom mi vitt ebbe az irányba. A családból soha senki nem dolgozott a mezőgazdaságban. Az anyai nagyapám katonazenész volt, az apai nagyszülők pedig kereskedők. Mégis, amikor eljött a pályaválasztás ideje, Gyöngyösre, a Mezőgazdasági Technikumba jelentkeztem, ám, mint osztályidegent nem vettek fel. Később levelezőn elvégeztem a technikumot, illetve a főiskolát, és végig a szakmában tevékenykedtem.
Idén nemcsak Kazincbarcika ünnepel, hanem Önök is, hiszen fél évszázados a Városszépítő Egyesület. Összefoglalná röviden az egyesület elmúlt 50 évét?
Az 1969-es megalakuláskor a város szépítését tűztük ki célul. Rengeteg ház és játszótér épült, de temérdek szabad terület állt rendelkezésre. Az egyesületnek az volt a feladata, hogy óriási társadalmi munkával a még nem parkosított helyeket fásítsa. Teljesen más szervezés volt, de nagy lelkesedéssel ment a munka. A megyei versenyben háromszor egymás után megnyertük a díjat. A vándorszobor a mai napig itt van. A rendszerváltás után újraélesztettem az egyesületet. A fő funkciónk, hogy a város lakosságát és a különböző intézményeket mozgósítsuk a „Tiszta, virágos” versenyre. Minden évben meghirdetjük, a jelentkezőket megnézzük, filmeket készítünk, ezeket bíráljuk. Ezenkívül az óvodástól a középiskolásig képzőművészeti pályázatot írunk ki. Csodálatos kreációkat nyújtanak be a gyerekek. A másik, amit még nagyon fontosnak tartok, hogy a Város- és Faluvédők Szövetségének, a Hungaria Nostranak, aminek Ráday Mihály az elnöke, mi alapító tagjai vagyunk. Ők is meghirdették minden évben a diákoknak „fiatal városvédő” pályázatokat és mindig nagyon komoly, dobogós helyezést hoz el Kazincbarcika. Az országos szövetség legrangosabb elismerését, a Podmaniczky-díjat tíz évvel ezelőtt kaptam meg, melyet az egyesület, valamint kolléganőnk, Bukodiné Sólyom Ilona művésztanár szintén elnyert.
A nyár utolsó napján vette át a Kazincbarcika városának szóló nívós kitüntetést. Mit jelent ez a díj városnak?
A Virágos Magyarország verseny tulajdonképpen egy nemzetközi megmérettetés magyar vonatkozású része, melyhez 1994-ben csatlakozott Magyarország. Mi most a Magyar Országos Főkertész Szövetség szakmai díját kaptuk meg. A zsűri tagjai el voltak ragadtatva a várostól. Tudni kell, hogy a zsűrizésnek nagyon sok kritériuma van, melynek meg kell felelni. A színes házfalak, a gyönyörű játszóterek lenyűgözték az ország különböző pontjairól érkezett ítészeket. A Völgy park játszótere Európában a legnagyobb. A további beruházások még vonzóbbá teszik Barcikát.
Augusztus 20-án „Pro Urbe Kazincbarcika” díjban részesült. Mit fejez ki Önnek az elismerés?
Elsősorban nagy megtiszteltetést. Értékes visszajelzése ez annak, hogy a város vezetése megbecsüli a munkámat. Hitet és erőt a folytatásra, hiszen mindenkor Kazincbarcikáért cselekedtem.
Index fotó: Kovács Loretta
