Keresztmetszet egy városról
Mindannyiunk vágya, hogy minél több ismeretet szerezzünk szűkebb pátriánk múltjáról, elődeink életéről. Ennek egyik alappillérét a kordokumentumok, visszaemlékezések módszeres összegyűjtése jelenti. Ezt értette meg Takács István, egykori tanácselnök, aki az 1990-ben útjára indított Barcikai Históriás című folyóiratában tette közzé a várost és környékét bemutató, tudományos igényű cikkeit. A tíz esztendőn át megjelenő újságnak nagy szerepe volt a szülőföldről alkotott kép kialakításában, sokoldalú megismertetésében. Másfél évtized múltán kisebbik fia, Zsolt keltette életre édesapja álmát. A Barcikai Históriást a kor követelményeihez igazítva és kissé újragondolva már a világhálón olvashatják az érdeklődők. Takács Zsolt kulturális tevékenységéért a magyar kultúra napján a város vezetőjétől és alpolgármesterétől a Kazincbarcika Város Polgármesterének Elismerő Oklevele kitüntetést vehette át. A honlap szerkesztőjével régi álmok nyomába indultunk.
Mi inspirálta az édesapját, hogy beleássa magát Kazincbarcika történetébe?
Édesapám nem volt tősgyökeres kazincbarcikai. Mint oly sokan abban az időben, ő is a boldogulást keresve érkezett a városba, a 60-as évek elején. Érdeklődéssel fordult annak a helynek a történelme felé, ahol a jövőjét tervezte. Ebben nagy segítségére volt a későbbiekben Papp Attila, a Városi Könyvtár hajdani igazgatója, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolt. Tanácselnökként pedig nyilván alakítója is volt a város életét meghatározó folyamatoknak, és úgy gondolta, ezek hátterét talán érdemes rögzíteni az utókor számára is. Ráadásul nagyon sok, a hivatali évei alatt összegyűlt személyes dokumentumot őrzött meg, amelyek egy korszak egészen különleges lenyomatai.
Mekkora ez a hagyaték és mit tartalmaz legfőképpen?
Leginkább az ő személyéhez köthető tárgyi emlékeket foglalja magába. Többségében régi kitüntetések, díjak, feljegyzések találhatók benne. Nagyon érdekesek például a helyi vállalatoktól kapott emlékérmek, de rengeteg fotót is őrizgetett a dolgozószobájában. Jó volna ezt a hagyatékot nyilvánossá tenni, ha egyszer lesz helytörténeti múzeum Barcikán.
Ön hogyan fogott hozzá a Barcikai Históriás újraindításához?
Édesapám halála után elkezdtem átnézni az említett, több mint ezer darabból álló fotógyűjteményt. Mindig is fényképmániás voltam, így egész jól elvoltam velük egy ideig, de azért hihetetlenül sok időmet vette el a szelektálásuk. Akkoriban indult a Facebook, és amelyiket érdekesnek találtam, feltöltöttem. Akadt olyan, amin kisiskolásként pózoltam a Kun Béla Általános Iskolában. Meglepődtem, hogy mennyien hozzászóltak és „hozták elő” a régi történeteiket, emlékeiket. Akkor jutott eszembe, hogy a saját falamat mégsem áraszthatom el több ezer képpel, de esetleg létrehozhatnék egy csoportot, ahol más is közzéteheti a fotóját. Ebből született meg a Képi demokrácia, aminek most már annyi tagja van, mint egy kisebb város lakossága. Manapság a legnagyobb problémát a visszakeresés okozza, nehéz megtalálni egy olyan fotót, amit öt-hat évvel ezelőtt tett fel valaki. Az idők folyamán közel 6000 darab fénykép került fel az oldalra, ezeket kategorizálni kellene, ami óriási munka. Sokan kérdezték anno azt is, hogy miként lehetne hozzájutni a Barcikai Históriás régi számaihoz. Tulajdonképpen ez adta az ötletet az internetes felület létrehozására. Azzal tisztában voltam, hogy egy statikus tartalom előbb-utóbb unalmassá válhat, ezért nekiláttam más jellegű cikkeket „gyártani” és az évtizedekkel korábbi sajtótermékekben napvilágot látott írásokat felrakni. Aztán csatlakoztak hozzám társak is, akik szívesen írtak a város múltjáról: Kajdacsy Tibor, Lehota Roland és Kismarton Zsolt. Az idők folyamán 16 000 cikket gyűjtöttem össze, amelyek egyéb sajtóorgánumban jelentek meg a városra vonatkozóan 1954-től a rendszerváltásig. Szeretnék ebből – illetve szeretnénk a Históriás stábjával együtt – egy szabadon böngészhető katalógust létrehozni, szerintem mindenki találna benne érdekes dolgokat. Magam is leginkább ezek alapján írom a történeteimet.
Milyen témáról szeret írni?
Kismarton Zsolt szerzőtársammal ellentétben, aki nagyon alaposan kutat a tények után, én inkább a tények mögötti történeteket szeretem elmesélni. Ezekből is sokat meg lehet tudni egy adott korszakról. Azt hiszem, ezek a történetek világosan megmutatják, hogy annak idején sem volt minden csak jó, vagy csak rossz. Ettől azért sokkal árnyaltabb a kép, pozitívan és negatívan is, az összefüggések pedig bonyolultabbak – de érdemes kibogozgatni…
Amennyiben jól sejtem, a foglalkozása sem áll messze az írott sajtó világától?
Valóban nem. Nagyjából a rendszerváltással egy időben költöztem fel Budapestre, ahol sikerült beváltanom a régi vágyamat, és egy akkoriban induló újságnál helyezkedtem el. Azóta is a szakmában maradtam, jelenleg egy havilapnak és könyvkiadóknak dolgozom.
Nem gondolkodott még azon, hogy ebből a temérdek forrásanyagból egy könyvet állítson össze?
Dehogynem. Már felmerült bennem, hogy a hétköznapi élet történéseiből kiindulva meg lehetne rajzolni egy izgalmas Kazincbarcika-képet. Édesapám jó harminc évvel ezelőtt csinált egy hasonló kiadványt, bár ezt kevesen ismerik, mert nem a nagyközönségnek, hanem egy tanácsi beszámolóhoz készült. Keresztmetszet egy városról a címe, és az 1984 és 1988 közötti időszakban a tanácshoz beérkezett lakossági észrevételekből, panaszokból, hétköznapi problémákból ad közre egy csokrot. Pár részletét már közzétettem a weboldalunkon, és nagy sikernek örvendenek az olvasók részéről. Ebből a kiadványból származik egyébként a megújult Barcikai Históriás szlogenje is: „A Sajó, ha fekete is, legalább folyik”…
