Az ispotály – egy film a madarakról és az emberségről

Napjainkban egyre több szó esik a természetvédelemről, ezen belül pedig az állatvédelemről. A közösségi kommunikációs felületek tele vannak az állatok védelmében történő összefogással. De mi történik akkor, ha nem házikedvenceink szorulnak segítségre, hanem a vadon élő állatok?

Az ő megmentésüknek általában nincs akkora visszhangja, ám szerencsére vannak szervezetek, melyek „felkarolják” ezeket az elesett lényeket. Ilyen elkötelezett munkát végeznek a Mályi Madármentő Állomáson, amelyről már szerkesztőségünk is tudósította Önöket. Az állomás tevékenységéről Kovács István, a KOLORTV operatőre forgatott igencsak megható filmet. A közösségi médiában megjelenő alkotás rendkívül népszerűnek bizonyult a nézők körében. Kollégánkat a Médiaközpontban kaptuk mikrofonvégre.

Több éve vagyunk kollégák, de ezt az érzékeny oldaladat nem ismertem. Néztem a filmet, s bevallom, megindított. Hogyan született meg benned a gondolat, hogy Mályi Madármentő Állomásról készíts dokumentumfilmet?

Mindig felelősségteljes állatbarátnak tartottam magam. Nagyon a szívemen viselem a beteg, sérült állatok sorsát. Megvisel, ha egy egyszerű, törékeny lélek bajba kerül és balesetet szenved. Már több mint két éve, hogy nyomon követem a Mályi Madármentő Állomás tevékenységét, de csak most januárban tudtam időt szánni arra, hogy forgassak velük. Azt gondolom, hogy remek filmes alapanyag az ő történetük, és végtelenül örülök, amiért én lehettem az első, aki dokumentumfilmet készített róluk. Emlékszem, január 9-én, az interneten vettem fel a kapcsolatot a Mályi Természetvédelmi Egyesülettel, s húsz perc sem telt bele, Lehoczky Krisztián, az egyesület vezetője visszahívott, mondván, nagyon örülnek a lehetőségnek.

Nem lehetett egyszerű a filmkészítést a munkahelyi teendőiddel összeegyeztetni. Miként oldottad meg, hogy a számodra fontos történéseknél a helyszínen legyél?

Több telefonos egyeztetés után, január 16-án kezdtük meg a forgatást, ekkor készült el a felvételek döntő többsége, ideértve az interjúkat is. Akkor nagyjából hat – nyolc órát töltöttem el náluk úgy, hogy Krisztián előző éjjel még kisemlőst mentett. Ezen a napon majdnem minden olyan mozzanatot filmre tudtunk venni, amit én korábban elképzeltem, a bejelentéstől a mentés folyamatán át a madár elengedésének pillanatáig. Ezt követően készítettem egy kedvcsinálót, amely kedvező fogadtatásra talált a közösségi médiában, az emberek várakozással tekintettek a filmre. Ezek után volt még két kisebb utóforgatásunk, amivel február elsejére az összes képkocka összeállt.

Fotók: Zele Tímea

Mesélnél róla, hogy milyen módon épül fel a film cselekménye?

A film egy nagy felütéssel veszi kezdetét, a néző egyből belecsöppen az események sodrásába, ami felkelti a kíváncsiságát. Aztán jönnek az információk a mentőállomásról. Az én képzeletemben a mentőállomás udvarában található madárkák tüneményes kis közösséget alkotnak - olyanok ők, mint egy nagy család. Szerintem a filmnek ez a része nagyon kedves és megmosolyogtató. Ám, ahogyan egyre inkább haladunk előre a történetben, látjuk a tragédiákat: azokat az állatokat, amelyek az életben maradásért küzdenek. A film második fele így már egy olyan érzelmi hullámvasúttá válik, ami folyamatosan lefelé tart, és én pontosan ezt az állandó élet-halál harcot szerettem volna érzékeltetni. Azt akartam, hogy a film felrázza és mélyen megérintse a nézőt, figyelmeztetve, a természet kiszámíthatatlan voltára. Ez a dramaturgiai lejtmenet – úgy vélem - egészen a film legvégéig tart. Amikor már azt gondolnánk, hogy nincs tovább, halljuk az utolsó idézetet, s tovább zuhanunk egy szintet.

Te hogyan élted meg a forgatással és az utómunkával töltött napokat? A film készítőjét ugyanúgy megérintette, mint ahogy azt a nézőkkel szerette volna láttatni?

Így van, voltak pillanatok, amikor elérzékenyültem. A vágás során szintén nagy hatással volt rám az a nagymennyiségű fotógyűjtemény, amit a mentőállomás munkatársai bocsátottak a rendelkezésemre. Ez, illetve a kapott archív felvételek hűen illusztrálták áldozatos munkájukat és remekül kidomborították a film dramaturgiáját. Egyébként is vallom, hogy egy jól eltalált dramaturgia tud igazából életet lehelni a nagyfelbontású felvételekbe.

Voltak terveid a filmmel? Eszedbe jutott, hogy valamilyen versenyre benevezd?

Igen. Idén Gödöllőn, a Nemzetközi Természetfilm Fesztivált május 29-31. között tartják, amelynek a nevezési határideje február 28-a volt. Mindenképpen indulni szerettem volna a független filmek kategóriájában, azért is igyekeztem minél hamarabb a végére érni a munkának. Április közepén egy előzsűri dönt majd a versenyprogramba való bekerüléséről, aztán nemzetközi bíráló bizottság előtt fog szerepelni a film. Ennek okán kapott angol fordítást, melyet Jóbi Attila készített. Már csak azon izgulok, hogy pozitív visszajelzést kapjak. Addig is az érdeklődők a facebook oldalamon megtekinthetik ezt a dokumentumfilmet.

Amennyire tudom, nem ez az első filmes munkád?

Valóban nem. Az Ispotály mellett egy borsodi település 100 éves fúvószenekaráról szintén film készül. Szabadidőmben trombitásként ennek az együttesnek tagja is vagyok, így fontos volt számomra, hogy ha már értek a videózáshoz, akkor én forgassak róluk filmet. Mivel óriási korhű dokumentumból dolgozhattam, három epizódra bontottam a felvételeket. A nyitó rész a zenekar első nyolcvan évét fogja bemutatni, a második a 2000-es évek elejétől, 2015-ig bezáróan eltelt időszakot, a harmadik rész a jövőre fog utalást tenni, illetve azt kérdést firtatja, hogy manapság miként lehet közösséget életben tartani. Remélem, a végén megtaláljuk a választ!

Milyen jövőbeni terveid vannak?

A jövőben tervezünk Krisztiánékkal egy másik filmet is, hiszen nem meséltünk el mindent. Az Ispotály zömében a téli időszak tevékenységeit öleli fel. A nyár sokszor más kihívásokat tartogat számukra, így várakozással tekintek a forgatás elé.