A Jóisten hívását éreztem

„Neveld a rád bízottakat hitre, és légy híd, ember és Isten között” - ezek a szavak kilenc évvel ezelőtt hangzottak el, az akkor nagyon fiatal szalézi szerzetes, Vitális Gábor atya plébánosi beiktatásán. S most eljött a búcsú pillanata, hiszen Gábor atya Kazincbarcikától távol, Péliföldszentkereszten folytatja tovább papi és szerzetesi küldetését. Mindig nehéz szavakba önteni gondolatainkat, mikor egy jó embertől és egy elkötelezett lelkipásztortól vagyunk kénytelenek búcsút venni, de hiszem, hogy Gábor atya kivételes személyisége, nyitottsága és mindenekelőtti tenni akarása mély nyomot hagyott a gyülekezetében és a város lakóiban egyaránt. Az itt töltött évek munkásságának sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy teljesítette „hídmesteri” megbízását. Július 26-án, a Szent Család Templomban megtartott búcsúmiséjén a meghatottság könnyeivel küzdve követte a szertartást és köszönt el a közösségtől.

A búcsúmisén elhangzott, hogy nem könnyű összefoglalni kilenc esztendő történéseit. Mégis arra kérem, idézze fel, hogyan kezdődött az itteni szolgálata?

Két nagyon fontos feladatot bízott rám az érsek atya. Az egyik Kazincbarcika, illetve a hozzá tartozó 13 település plébániai teendőinek koordinálása, a hitélet gördülékenységének biztosítása, valamint a hívekkel való szoros kapcsolat kialakítása és ápolása, különösképpen azokon a településeken, ahol templomaink vannak. Mindezeken kívül rendház­igazgató is voltam hat évig. Ez szintén szerteágazó tevékenység, hiszen a rendtársak segítése mellett nekem kellett elosztani a rendi feladatokat, illetve felügyelni a Szalézi Rend fenntartásában lévő intézményeket.

Amennyire tudom, minden oktatási intézménynek van külön szalézi nevelési igazgató – helyettese. Ön bekapcsolódott ebbe a munkába?

Kezdetben igen, hiszen a kapcsolatépítés, a szellemiségünk közvetítése kulcsponti része volt a teendőimnek. Amikor Andrásfalvy János atya átkerült a Don Bosco Iskolába nevelési igazgatóhelyettesnek, én vettem át a feladatait a Szalézi Szent Ferenc Gimnáziumban. Ezt mintegy két évig csináltam, de aztán jöttek rendtársak, akik alkalmasnak bizonyultak arra, hogy átvegyék ezt a különleges megbízatást. Most Tran Si Nghi Ferenc atya képviseli a Szalézi Rendet. Az elején még a Don Bosco Sportközpontban is voltam egy darabig, de mivel elég jól mentek a dolgok, az első év után egy lépéssel hátrébb léptem. Mindemellett naponta bejártam beszélgetni a munkatársakkal, megnézni, hogy tudok-e bármiben segíteni. Ez minden intézményben így van. Volt olyan hetem, hogy kezdtem a plébánián, és mentem sorban az intézmények között. Ha nem is napi szinten, de hetente többször mindenhová eljutottam.

Még nem beszéltünk az építkezésekről. Az is az Ön ellenőrzése alá tartozott?

Igen, mert az említett tevékenységeken felül Ábrahám Béla rendfőnök atyának, - akit János atya váltott - a helyettese voltam, s a vikárius feladatkörébe ez is beletartozik. A tartományfőnök speciális megbízásokkal láthatja el vikáriusát, melyben joga van az ő nevében eljárni. Béla atya a sportközpontnak a tervezéstől az építésig való levezetését, valamint a mostani rendház, illetve a plébánia építési, felújítási munkálatainak ellenőrzését bízta rám. Természetesen vele, valamint a tartományi tanáccsal és Rómával egyeztetve a folyamatokat, hiszen sosem egyedül döntünk, sok ember munkájának köszönhető a rend működése.

Jelenleg is betölti ezt a pozíciót?

Augusztus 1-jén járt le a mandátumom. A szabályok szerint kétszer három évig lehet betölteni ezt a tisztet, viszont én kilenc esztendőn keresztül voltam vikárius, tovább, mint lehetett volna. Rómában, a rendfőnök adhat különleges engedélyt a meghosszabbításra, ami meg is történt, mert látta, hogy Béla atyával jól ki tudtuk egészíteni egymást.

Péliföldszentkereszten milyen kötelezettségei lesznek?

Elsősorban gazdasági vezetőnek nevezett ki Andrásfalvy János tartományfőnök atya, a magyarországi tartományon belül. Azonkívül lelkipásztori teendőket is ellátok majd Nyergesújfaluban, és két másik kistelepülésen, Bajóton és Mogyorósbányán.

Papi hivatása mozgatórugója a segíteni akarás, vagy az Isten felé fordulás volt?

Mindkettő, de elsősorban az, hogy belülről azt éreztem, a Jóisten hív erre a feladatra, és azt akarja, hogy az egész életemet erre a pályára tegyem.

Mikor döntött végleg a szerzetesi élet mellett?

Az érettségi után a Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Karára jelentkeztem, de háromnegyed év után tudtam, hogy nem azon a helyen vagyok, ahol lennem kellene. Ezért otthagytam és csatlakoztam a Szalézi Rendhez.

Felelevenítené karrierjének kezdeteit?

Én ezt nem nevezném karriernek. Tudom, sokan szeretik mutatni, hogy mit értek el, mit tettek, de én sosem azért dolgoztam, hogy látható legyek. Amikor kikerültem Olaszországba, hogy megtanuljam a nyelvet, az azért történt, mert Magyarországon képzésben rajtam kívül nem volt senki más. Úgy pedig fiatalokat képezni a rend számára nem lehet, hogy körülöttük nincsen a hivatásban elköteleződött egyéb fiatalok közössége. Ugyanezen okból szintén Olaszországban folytattam a teológiai tanulmányaimat is. Tapasztalatokkal teli három évet töltöttem külföldön, majd újabb hat év képzés után, 2009-ban szenteltek pappá. Ezt követően, két évig Óbudán teljesítettem szolgálatot. Nagyon szép időszaka volt az életemnek. Kora reggel keltünk, és olyan gyerekeknek adtunk reggelit és tanultuk velük a leckét, akiknek otthon erre nem volt lehetősége. A következő esztendő már Barcikán talált.

Ki váltja a posztján?

A plébánián Ferenc atya lesz a plébános, a rendház igazgatója pedig Ábrahám Béla atya. Eddig a plébánia és a rendházigazgatóság is az én kezemben volt, mert az építkezések, illetve a rend megismertetése szempontjából akkor ez tűnt praktikusnak, de most eljött az idő, hogy szétválasszuk a feladatköröket, mert mind a kettő óriási feladat.

Fotó: Bartók Alexandra