Elhunyt Bagyal József

Fájdalommal tudatjuk azokkal, akik ismerték, szerették Őt és munkásságát, hogy Bagyal József, Pro Urbe Kazincbarcika-díjas nyugállományú alezredes, költő február 17-én, 83 éves korában elhunyt. Az utolsó interjújával emlékezzünk Rá!

„A szívem Kazincbarcika”

Jubileumi verseskötettel köszöntötte 2015. január 28-án a hatvanéves várost Bagyal József, nyugállományú alezredes, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) tagja. A városhoz, a benne élő emberekhez fűződő viszonyát meséli el az olvasóinak a „A szívem Kazincbarcika - Itt élek ötven éve” című, negyven versből és közel száz fotóból álló kötetben. Az alkotó több mint fél évszázad eltelte után nem tud úgy a városban sétálni, hogy a jó ismerősök, kedves ismeretlenek ne köszönnének rá, vagy ne gratulálnának neki.

- A II. világháború küszöbén született. Kisgyermekként nélkülöznie kellett az édesapját, akit korán behívtak a seregbe. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
- Nehéz körülmények között nevelkedtem. Édesapámat 1938-ban behívták katonának. Nem törődtek azzal, hogy ő a családunk egyetlen kenyérkeresője. Végleges szolgálatra 1941-ben vonult be, a Don-kanyarba vezényelték a sorstársaival együtt. Egy konyhás, egyszobás téglagyári lakásban éltünk Serényfalván, akkor még csak négyen. Az édesanyám takarítónőként állt munkába. Gyermekként láttam Bánréve bombázását, a Sztálin-gyertyákat, amelyeknek a fénye nappallá varázsolta az éjszakákat. Az anyám és a bátyáim tartották bennem a lelket. Apám kéz- és lábfagyással, negyvenkét kilósan tért haza 1947-ben. Ebben az időszakban a petróleumot nem szabadott pocsékolni, így a bajtársak a sparhelt fényénél, egy pohár bor és egy kis szalonna mellett mesélték el történeteiket. Én szájtátva hallgattam a háború borzalmairól, sosem gondoltam, hogy egy ember ennyit kibír. Már akkor elhatároztam, hogy tennem kell értük valamit.

- Ötvenkét évvel ezelőtt költözött Kazincbarcikára. Miként esett a választás erre a városra?
- November volt 1962-ben, amikor beindították a Borsodi Vegyi Kombinát PVC II-es üzemét. Lejöttek hozzánk a gyárból próbamunkát végeztetni, az üzemből hármunkat hívtak át Kazincbarcikára. Én pont abban az évben nősültem, és már beadtam a lakásigénylésemet Ózdra, de öt éven belül nem ígértek semmit. Igazából nem volt választási lehetőségem, népgazdasági érdekből mindenképpen váltanom kellett, amit azóta sem bánok.

- Élete során párhuzamosan látott el civil és katonai feladatokat.
- Géplakatosként kezdtem az ózdi kohászati művek nagyműhelyében. Később, 1957-ben behívtak katonának, ahol a kecskeméti repülősökhöz kerültem. Nagyon jó gárda volt, jól éreztem magam. Szerették volna, ha tovább maradok, de az öcséim még tanultak, így szükség volt itthon a segítségemre. Tartalékos állományba kerültem, folytattam a civil foglalkozást először Ózdon, majd Kazincbarcikán. A munka mellett kéthavonta behívtak egy-két hétre katonai szolgálatra. Izgalmas feladatokat kaptam mind a két területen. Itthon két üzem beindításánál közreműködtem kompresszorszerelőként. Később a véletlennek és a vezérigazgatónak köszönhetően - aki észrevette, hogy a gyár területén szétszóródott saválló csavarokat összeszedtem - a szakszervezeti bizottságnál kineveztek termelésfelelősnek. Rengeteget kellett tanulnom, hogy átlássam az üzemek működését, és jól végezzem a munkám. Ezzel párhuzamosan alakultak a Magyar Honvédelmi Szövetségen (MHSZ) belül a nagyvállalatoknál működő klubok és szervezetek. Én lettem a BVK nagyüzemi szervezet titkára. A honvédségnél tanultakkal segítettem a klubok tevékenységét. Nyolcvanban a városban volt egy üresedés az MHSZ-nél, amire engem szemeltek ki. Gépkocsivezető-oktatással foglalkoztam, és az iskolákban tartottam honvédelmi órákat. Négy év múlva századossá léptettek elő.

- Idén lemondott a HONSZ nagyválasztmányi elnöki tisztjéről. Harminchét éves katonai szolgálati viszony betöltése után, szinte a szervezet megalakulása óta aktív munkát végzett a szövetségben. Az elmúlt évtizedekben számos meghatározó élményben lehetett része.
- Amikor nyugállományba vonultam a Honvédelmi Minisztériumban futottam össze Vajai Istvánnal, a HONSZ akkori elnökével és Padányi Máriusszal, a helyettesével. Ők invitáltak a szövetségbe, és a felajánlott munkát rövid gondolkodási idő elvállaltam. Úgy éreztem, most végre tehetek valamit apám és a bajtársai emlékéért. Borsod, Heves és Nógrád megyében vettem részt a HONSZ szervezési feladataiban. A jegyzők közreműködésével egymás után alakultak a helyi szervezetek. Miután megjelent a kárpótlásról szóló törvényrendelet, csőstől jöttek a jelentkezők. Ebben az időszakban harmincezres volt a létszámunk. Ahogy haladt az idő, az országos szervezet munkájában is egyre több feladatot végeztem. Rengeteg színvonalas és emlékezetes rendezvényen vagyunk túl. Büszke vagyok, hogy részt vettem a kárpótlási törvény előkészítésében is, továbbá arra is, hogy a hősök napjával kapcsolatos törvény hármas pontját én fogalmaztam meg.

- Már négy könyve jelent meg és készülőben van az ötödik. Ennyi munka mellett mikor jutott ideje írásra?
- Még harmadikos voltam, amikor megírtam az első, „A piros tetős ház” című versemet. Ezt az iskolaigazgató kitette a faliújságra. Egy tanfelügyelőnek köszönhetően jó kezekbe került a versem, ugyanis később kiderült, megjelent a Kisdobos és a Pajtás újságban is. A falumban népszerűek voltak a rímeim: a lagzikba írtam többek között lánykikérőt, fiú- és lánybúcsúztatót. Húsz évvel ezelőtt a szívproblémám miatt a debreceni klinikára kerültem. A nejem behozta a verses füzetem, és én abba írogattam tovább. Ott tanácsolta nekem egy szakállas káder - akiről azóta sem sejtem, ki volt -, hogy lektoráltassam a költeményeimet. Megfogadtam a tanácsát, az újságíró unokatestvérem segítségével elkészült az első verseskötetem, a „Könny és a szenvedés”. Azóta megjelent műveim: a „Kazincbarcika befejezetlen története”, az „Ibolyanyílástól lombhullásig” és „A szívem Kazincbarcika. Itt élek ötven éve”.

Bagyal József 1938. július 12-én született Serényfalván. Az általános iskola után a 102. sz. Ipari Szakképző Intézetben végzett géplakatosként. Munkája során számos polgári és katonai elismerést és kitüntetést kapott: többek között övé a Haza szolgálatáért érdemérem ezüst és arany fokozata, valamint két polgármesteri oklevél is.
Ötvenkét éve házas, feleségével a házasságkötés óta Kazincbarcikán él. Lánya fogászati asszisztensként dolgozik Szigetszentmiklóson, Evelin unokája pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem végzőse.