Mindig pörgősen éltem

Egy ország szereti, nagymamák és unokák egyaránt dúdolják dalait. A hazai zene korszakváltó pillanatában robbant be a köztudatba azon a feledhetetlen első Táncdalfesztiválon, amikor a majdani neves beatnemzedék tagjai a szárnyaikat bontogatták, és létrejött a „nagy generáció”, mely nemzedékek könnyűzenei felfogását alakította. Szokatlan hangzású dala, a „Nem leszek a játékszered” a képzeletbeli dobogó legfelső fokára repítette. Ebből a rövid előszóból nyilván kitalálták, hogy beszélgetőpartnerem a Kolorlive Senior műsorának telefonos interjút adó, Kovács Kati, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas előadóművész, énekesnő volt.

2019-ben, az idősek hónapja alkamából adott koncerten   Fotók: Kovács Loretta

A fent említett Táncdalfesztivál óta ötvennégy év telt el. Hogyan lehet öt évtizedet motiváltan, ugyanolyan energiával végigdolgozni a színpadon?

Viccesen szoktam mondani: olyan, mintha erre találtak volna ki. Ehhez a szakmához illő, szerencsés természettel áldott meg a sors. Szeretek jönni-menni, a változatosságot kedvelem, az állandóság nem nekem való. Éppen ezért egy színházhoz való kötődést nem vállaltam volna, de a lehetőség, hogy az egyik nap az ország egyik végén, a másikon az ellenkező felén állhatok közönség elé, folyamatosan inspirál. Nagyon szeretem az embereket, imádom a zenét. Zene nélkül nincs élet, s boldog vagyok, mert mindig azt csináltam, amit szerettem. Tulajdonképpen szórakozásból indult az egész. Szerettünk énekelni, mert szórakoztatott. Ám, ha másokat szórakoztatunk vele, az dupla öröm. Nem vagyok álszent sem, vannak nehéz dolgok a szakmánkban, de azon túl kell lenni, bele kell törődni. Egy biztos, erős kompromisszumkészséggel kell rendelkezni.

Ha már szó került a színpadról, prózai szerepben sem járatlan, sőt, a filmezés szintén nem áll távol Öntől.

Színházi darabban szerepeltem, de nem az én világom. Szólista alkat vagyok, nem szeretek függeni a következő színészkolléga mondatától. Filmben viszont sokszor játszottam, 1968-ban pedig az év filmszínésznőjének választottak. Számos kedves kollégával dolgoztam együtt. Kitörölhetetlen emlékként él bennem Törőcsik Mari, Pécsi Sándor, Haumann Péter, Latinovits Zoltán, Bujtor István, Sztankay István időtálló személyisége, partnersége. Mindenki jóindulatú volt velem. Tudták, hogy énekes akarok maradni.

Számtalan kiadott lemez és dal fémjelzi a munkásságát. Számon tartja, eddig mennyi született?

Áh, nem tartom számon ezeket. Soha nem szoktam összegezni, mert nem vagyok egy múltban kirándulgató alkat. Inkább a jelenben szeretek élni és szeretnék a jövőben létezni, ameddig csak lehet. Majdnem mindenre emlékszem, de sosem tekintek hátra. Ez talán azért van, mert a családban sok a gyerek és szeretem nézni, ahogy fejlődnek és változnak. A gyerekek mellett az ember inkább előre néz, de ha azt mondanák, hogy 500 év múlva élhetnék, nagyon boldog lennék!

Ön Egerből származik. Manapság is jár Egerbe? Élnek ott családtagok?

Természetesen. Az a környék az én szűkebb hazám. Verpeléten születtem, de igazi egrinek vallom magam. Néhány hónapig éltünk ott, egyébként a családom minden tagja Egerben látta meg a napvilágot.

Pályafutása alatt Ön nem csupán Magyarországon, hanem szinte az egész világon fellépett már. Minden kontinensen járt?

Nagyjából igen. Voltak azért helyek, ahová nem sikerült elmennem, bár lett volna rá lehetőségem, csak az időm nem engedte. Többek között Egyiptomba nem sikerült eljutnom, de Franciaországtól kezdve Svájcig, Bulgáriától Romániáig, Lengyelországon át az egykori két német területig mindenütt koncerteztünk. Énekeltünk Tunéziában, az USA-ban, Írországban fesztiváloztunk és turnéztunk Ausztráliában. Ez utóbbihoz fűződik az egyik legkedvesebb emlékem. Sydneyben, az ottani szervező restelkedve fordult hozzám: Kati, ne haragudjon, de magát itt nem nagyon ismerik, csak kis közönség lesz. Nemhogy kevesen voltak, de az emberek otthonról hoztak székeket, olyan zsúfolt, telt ház volt, hogy másfél órát kellett várnunk, míg a közönség a helyére került. Az ottani magyarok már vitték a hírünket és nagyon jó előadásokat sikerült lebonyolítanunk. Ez annyira pozitív hatással volt rám, hiszen volt olyan ausztrál házaspár, akik a turné minden állomására repülővel jöttek utánunk, annyira érdekelte őket, hogyan dolgozik egy magyar énekes. Aztán Melbourne-ben kipróbáltam azt a teniszpályát, ahol a kedvencem, Roger Federer teniszezett.

Ön karrierje során a magyar előadó-művészet színe-javával dolgozott együtt. Mennyire volt meghatározó ez a szakmai kapcsolat?

Eleinte, a pályafutásom elején mindannyian egy műsorban dolgoztunk, például Zoránnal, Hofival, Koóssal. Később elkülönültünk, de felléptem a Metróval, az Omegával, a V’Moto-Rockkal. Két lemez készült az LGT-vel és Demjén Ferivel is a V’Moto-Rock idejéből. Koncz Tibor a mai napig sokszor kísér engem. A legtöbb kollégámat szeretem, alig van egy-kettő, akivel nem szoktunk beszélgetni.

A 60-as, 70-es évekhez képest mennyit változott a magyar könnyűzenei élet?

Csak technikailag változott, de én sosem voltam kifejezetten táncdalénekes. Valójában a Nem leszek a játékszered sem számított a táncdal kategóriába, aztán pedig a jazz vonzott inkább. A bonyolultabb dalokat szerettem. Az Ave Maria-t és az Adagio-t azért énekeltem, mert az édesanyám és a húgom kedvencei voltak. Kilógtam a sorból, mert sokféle zenei irányzatot képviseltem, nem álltam meg a táncdalnál.

A két utóbbi dal eredeti televíziós felvételére emlékszem, csak nem igazán tudom dátumhoz kötni…

Ezt nem tudom megmondani. Nekem az idő ilyen értelemben összemosódik. Olyan sokat dolgoztam, utaztam, hogy úgy érzem, mintha egy-két éve dolgoznék ezen a pályán. Hihetetlenül gyorsan repült az idő. Csak a szépre emlékezem és a kedves kollégákra.

Mit üzen városunk szépkorúinak?

A kor csak egy szám, amitől nem szabad megijedni. Amennyire lehetséges, éljenek aktív életet, élvezzék a napsütést az élet alkonyán is.