Molnárné Marczis Erzsébet — búcsú a karmesteri pálcától

A városi pedagógusnapi ünnepségen hatalmas tapssal köszöntötték Kazincbarcika Város Közneveléséért idei díjazottját, Molnárné Marczis Erzsébetet, a Szalézi Szent Ferenc Gimnázium történelem-ének szakos pedagógusát.

A méltatásból kiderült, hogy a képviselő-testület az elmúlt 40 évben, a városban végzett magas színvonalú nevelő-oktató munkáját ismerte el a kitüntető díjjal. Milyen érzés volt a színpadon állni, és a hosszú tapsot hallani?

— Váratlanul ért, meglepődtem, ugyanakkor boldogsággal töltött el, hogy olyan kollégák előtt álltam a színpadon, akiket ismertem, hiszen együtt dolgoztunk az elmúlt években. Személy szerint hálás vagyok azért, hogy a városvezetés nem felejtett el, és szalézis pedagógusként kaptam meg a számomra rendkívül megtisztelő díjat. Sokan gratuláltak a helyszínen, ami felemelő érzés volt. Az ünnep különlegességét jelentette, hogy egy volt tanítványom is ezen alkalomból részesült kitüntetésben.

Mikor határozta el, hogy pedagógus szeretne lenni? Volt-e példaképe, aki miatt ezt a hivatást választotta?

— Egyértelmű példaképeim az általános iskolai tanító nénik voltak, akiktől sok törődést, odafigyelést kaptam. Kezdetben én is tanító néni szerettem volna lenni, mígnem 6. osztályos koromban iskolánkba érkezett egy fiatal, pályakezdő ének szakos pedagógus, aki az érdeklődésemet az ének-zene felé irányította. Zongorázni tanított, ő indított el ezen az úton. Ugyanakkor családi indíttatás is szerepet játszott abban, hogy ezt a pályát választottam. Szüleim kórusban énekeltek, édesapám a színjátszó csoport aktív tagja volt. Tanáraink felkészítő munkájának köszönhetően mi is sokat szerepeltünk. Személy szerint verset mondtam, énekeltem, színjátszó csoportba jártam. Mindezek hatására, édesapám javaslatára az ének-zene vonalat választottam. Így lettem a tanító néni helyett, tanár néni.

Milyen tanulmányokat folytatott célja elérése érdekében?

— Az általános iskolát Farkaslyukon végeztem, ahol rengeteg pozitív élményben volt részem. Ózdon, a zeneiskolában zongorázni tanultam. Kazincbarcikára 1976-ban költöztünk, itt a Ságvári Endre Gimnáziumba kerültem, zongora tanulmányaimat Jakabné Szántó Emesénél folytattam. Felejthetetlen főiskolai éveket töltöttem Egerben, ahol történelem-ének szakon diplomáztam. Szakmai pályafutásom során az ének-zene tanítása volt a domináns.

Melyek voltak szakmai életútjának legfontosabb állomásai?

— A pedagóguspályát Kazincbarcikán kezdtem el 1983-ban, az akkori Kun Béla Általános Iskolában, ahol egy rendkívül befogadó közösségbe kerültem. Motivált tanulókkal, magas elvárásokat megfogalmazó szülői háttérrel érhettem el első szakmai sikereimet. Hivatásom iránti szeretetem tovább erősödött. Egy álmom valósult meg azzal, hogy 1990-ben az Ádám Jenő Általános Iskolába kerültem, ahol kezdetben a harmadik énektanári állást töltöttem be, ami azt jelentette, hogy a nem tagozatos osztályokban, heti két órában tanítottam ezt a tantárgyat. Szakmai fejlődésemre nagy hatással volt Selényi Gyuláné, a kazincbarcikai kórusvezetők ikonikus alakja. Mentorálásának köszönhetően egy tagozatos osztályt is kaptam, amely megalapozta, hogy 1993-tól a kiskórus, 1999-től pedig a nagykórus vezetője voltam. Az újabb fordulópontot a 2013. év jelentette, amikor az egyházi fenntartású Szalézi Szent Ferenc Gimnázium pedagógusa lettem, ahol 10 évig dolgoztam.

Hosszú évekig az Ádám Jenő Általános Iskolában emelt óraszámban folyt az ének-zene oktatása. Az intézmény kórusa etalon volt a városban, fellépéseik a kulturális gálák, a városi rendezvények csúcspontját jelentették. A különböző megmérettetésben szép sikereket ért el a kórussal. Melyekre a legbüszkébb?

— Az ének-zene tagozatos iskolák számára szakmai elvárás volt, hogy évente minősítő versenyen vegyenek részt, melynek évekig volt helyszíne intézményünk. Sajnos a rendszerváltás után az Éneklő Ifjúság kórusverseny országos rendszere megszűnt. Helyette különböző regionális, vagy az egész országra meghirdetett találkozók vették át a szerepét. Iskolánk rendszeres résztvevője volt ezeknek a versenyeknek. A teljesség igénye nélkül: Mezőtúron különdíjasok voltunk, 1998-ban elnyertük az Év kórusa címet. Balatonfüreden a Pünkösdi Kórusfesztiválon minden alkalommal a legjobb 6 kórus között végeztünk, így részt vehettünk a gálakoncerten. Szívet melengető volt, amikor országos versenyen a zsűri elnöke megtudta, hogy Kazincbarcikáról érkeztünk, megjegyezte, hogy nem is gondolta volna, hogy egy bányászvárosban ilyen magas szintű zenei nevelés folyik. A kórussal kitekintettünk a könnyűzene felé is. Sajátos élményt jelentett, hogy Szekeres Adrienn és Ágnes Vanilla koncertjén háttérkórusként léptünk fel.

Pályája utolsó tíz évében az egyházi fenntartású Szalézi gimnázium pedagógusaként dolgozott. Mekkora váltást jelentett ez, mennyire volt ez új kihívás Önnek?

— Nagy döntés volt, egyben kihívást is jelentett számomra. Ez a második gimnáziumi állásajánlat volt. Sokan nem tudják, hogy utolsó éves hallgató voltam a főiskolán, amikor Pogány Lajos igazgató úr felkeresett Egerben, hogy adjam be a pályázatomat a gimnáziumba, de akkorra én már elígérkeztem a Kun Béla iskolába. Ezt a második állásajánlatot nem akartam kihagyni. Nem bántam meg a váltást, de bizonyos rizikót jelentett 53 évesen továbblépni, egyben magában hordozta a megújulás lehetőségét is. Az egyházi kórusirodalom felé fordulás nem jelentett nehézséget számomra, mivel a klasszikus zene iránti elkötelezettségem egész pályámat áthatotta. A gimnázium tantestületével sikerült jó kapcsolatot kialakítani, és a szalézi atyákkal és testvérekkel is mindig megtaláltuk a közös hangot. 

Két alkalommal is ellátott vezetői munkakört. Hogyan hatott ez mindennapi munkájára? Jelentett-e hangsúlyeltolódást a művészeti tevékenységtől?

— Mindig kaptam a sorstól egy lehetőséget, hogy kipróbáljam a képességeimet egy-egy újabb területen. Mindkét esetben nagyon jó vezetőtársakkal dolgoztam, sokat tanultam tőlük mind szakmailag, mind emberileg, és a személyiségemet is alakította. Érzelmi alapon működöm, ennek ellenére reális döntéseket is tudok hozni, de alapvetően, a humánumnak kell érvényesülnie a döntéseinkben a tanulók és a felnőttek vonatkozásában is.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végigkövethettem pedagógiai pályafutását, melyről nekem a következő szavak jutnak eszembe: fegyelem, szakmai alázat, maximalizmus, hűség a hivatáshoz, hűség a városhoz. Mindezek tükrében, mi volt a legfontosabb napi munkája során? Hogyan fogalmazná meg pedagógiai hitvallását?

— Mindig arra törekedtem, hogy példát mutassak, úgy éljek és dolgozzak, hogy példa legyek. Fontos az empátia, a tolerancia, az elfogadás készsége, a partnerség és az őszinteség. Ha a tanulók érzik, hogy szeretik, sokkal könnyebben érhetünk el eredményeket. Az óra hangulata is más, ahol nem ellenségként tekint egymásra tanár és diák. Szívvel, szeretettel kell fordulni a gyerekekhez.

A tanév végén nyugállományba vonul. Végleg búcsút int a „karmesteri pálcának”, vagy felkérés esetén vállal még tanítást, kórusvezetést?

— Nem tervezek visszatérést. Három felnőtt gyermekem már kirepült a családi fészekből, önálló életet élnek. Három unokám bearanyozza napjaimat, sokat utazom hozzájuk, hogy szükség esetén segítséget nyújtsak nekik. Sajnos messze laknak. Jelenleg a családra szeretnék fókuszálni, több időt eltölteni velük. Terveim között szerepel az olasz nyelv tanulása. Férjem három év múlva lesz nyugdíjas. Remélem akkor több időnk lesz utazgatni, szeretnék egészségesen élni testi és lelki értelemben, megtalálni a mindennapok apró örömét.

Untenerné Márton Ágnes