Fióktalanok

Ma a közéletben mintha csak két fiók létezne. Ha egyikbe sem férsz bele, gyanússá válsz. Ha kérdezel, már támadsz. Ha árnyaltan gondolkodsz, hallgatsz. Vannak azonban olyanok, akik nem találnak maguknak fiókot – és nem is akarnak. Akik hisznek abban, hogy a véleménykülönbség nem ellenség, hanem lehetőség.

Van egy furcsa élményem a mai magyar közélettel kapcsolatban: nem találok benne helyet magamnak. Nem azért, mert ne érdekelnének a közügyek. Nem azért, mert közömbös lennék. Épp ellenkezőleg. Figyelek, olvasok, gondolkodom, vitatkoznék is – ha lenne kivel és hogyan.

Ma azonban mintha a közbeszéd két nagy fiókra szűkült volna. Ha az egyikbe nem férsz bele, automatikusan a másikba kerülsz. Ha pedig egyikbe sem akarsz, az már önmagában gyanút kelt. A köztes álláspont nem árnyalat, hanem árulás. A kérdésfeltevés nem kíváncsiság, hanem támadás. A vita nem lehetőség, hanem frontvonal.

Én soha nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja. Nem azért, mert ne éreznék felelősséget a hazám, a megyém, a városom vagy a közösségem iránt, hanem mert ügyek mentén gondolkodom. Van kérdés, amelyben ezzel értek egyet, van másik, amelyben azzal, és van olyan is, ahol egyik álláspont sem győz meg. Ez számomra nem bizonytalanság, hanem természetes gondolkodás.

A probléma nem ott kezdődik, hogy különbözőképpen látjuk a világot. Hanem ott, amikor a gondolkodás helyét a hit veszi át. Amikor nem érvek ütköznek, hanem identitások. Amikor nem az számít, hogy egy állítás igaz-e, hanem az, hogy ki mondja. Ettől a pillanattól kezdve minden információ csak egy szűrőn keresztül jut el hozzánk: erősíti-e a saját narratívánkat vagy sem.

Ez a fajta fanatizálódás nem egyik vagy másik oldal sajátja. Kommunikációs működésmód, amely minden politikai közegben megjelenhet. Aki belép egy ilyen zárt gondolkodási rendszerbe, annak már nem a valóság a mérce, hanem a lojalitás. Ha nem ugyanúgy látod, ahogyan ő, akkor nem egyszerűen más véleményen vagy – ellenséggé válsz.

Közben a sajtóban folyamatos a karaktergyilkosság. Nem állítások, hanem emberek kerülnek célkeresztbe. A kommentekben pedig állandó a zaj: címkék, leegyszerűsítések, gúny, megsemmisítésre törő mondatok. A cél ritkán a megértés. Sokkal inkább az, hogy a másik fél ne maradjon talpon.

És ebben a közegben tűnnek el azok, akik beszélgetni szeretnének. Azok, akik elfogadják, hogy létezik véleménykülönbség. Akik nem félnek a vitától, mert tudják, hogy az a fejlődés természetes része. Akik nem győzni akarnak, hanem érteni – és közben érthetők maradni.

Ők nem azért hallgatnak, mert nincs mondanivalójuk. Hanem mert nem érzik biztonságosnak a megszólalást. Nem akarnak célponttá válni. Nem szeretnék, hogy félmondatokból identitást gyártsanak nekik. Nem akarnak belépni egy olyan térbe, ahol a hangnem előre eldönti a végkimenetelt.

Amikor ezek a hangok eltűnnek, a vita nem megszűnik, hanem elszegényedik. A tér nem kiürül, hanem beszűkül. Úgy tűnhet, mintha mindenki ugyanúgy gondolkodna, miközben valójában csak azok maradnak láthatóak, akik hajlandók hangosabbak, élesebbek és végletesebbek lenni.

A kutatások is ezt a mintázatot erősítik meg. Az online kommunikáció felerősíti az érzelmeket, miközben háttérbe szorítja a megfontolt gondolatokat. Nem azért, mert az utóbbiak kevesebben lennének, hanem mert kevésbé látványosak. A mérsékelt többség nem eltűnik, hanem elhallgat.

Ez már nem pusztán kommunikációs kérdés, hanem demokratikus is. Nem azért, mert minden vitának egyetértéssel kellene végződnie, hanem mert a döntések előtti gondolkodási tér szűkül be. Ha csak a leghangosabb álláspontok maradnak felszínen, a közbeszéd elveszíti az árnyalatokat, a dilemmákat és a valódi kérdéseket.

Van-e ebből kiút?
A válasz nem látványos, és nem gyors. De létezik.

A változás nem országos kampányokkal és nagy gesztusokkal kezdődik, hanem kisebb terekben. Olyan közösségekben, ahol számít a hangnem, ahol vannak kimondott szabályok, és ahol a felelősség nem elvont fogalom, hanem mindennapi gyakorlat. Ezek a terek mutatják meg, hogy lehet máshogyan is beszélni.

Lehet, hogy ez először csak egy városban működik. Egy szerkesztőségben. Egy kommentfalon. De ezek a terek nem jelentéktelenek. Alternatívát mutatnak egy olyan közbeszéddel szemben, amely ma túl gyakran zárja ki azokat, akik nem akarnak fiókot választani.

Én továbbra sem találok fiókot magamnak. És egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem is kell. A közélet nem csak azoké, akik hangosak, és nem csak azoké, akik mindenben biztosak. Hanem azoké is, akik kérdeznek, mérlegelnek, és elfogadják, hogy a vita nem gyengeség, hanem a fejlődés feltétele.

Ha ez a hozzáállás ma még kisebbségben van, az nem jelenti azt, hogy eltűnt. Lehet, hogy csak csendben van. És lehet, hogy épp arra vár, hogy legyenek olyan terek, ahol újra érdemes megszólalni.

halásznorbi