In memoriam Vajda Gyula
Tisztelt Vajda tanár úr! Kedves Gyuszi! Az ősszel találkoztunk utoljára. Kellemes lágy napsütés volt és te a parkban a padon ülve élvezted a nap sugarait. Nem vettél észre, csak amikor melléd ültem.
Miről, másról beszélgethettünk volna, mint a közös munkahelyünkről, az Irinyiről. Csak az tűnt fel, hogy halványabb a hangod, mint szokott, de óvakodtam attól, hogy bármit is kérdezzek, nehogy azt hidd, valami nincs rendben veled. Aztán a szokásos módon zárult a beszélgetésünk. Elhangzott az ellentmondást nem tűrő emlékeztető. Csak ennyi: megígérted. Igen, megígértem. Legalább 15 évvel ezelőtt, hogy megírom a nekrológot. Annyira meglepett ez a kérés akkor, hogy azonnal beleegyeztem. Különben is annyira távolinak és lehetetlennek tűnt ez az egész.
Akárhányszor találkoztunk, mindig az iskola volt a téma. Mi a helyzet bent, ki van meg még a régiek közül? Hová, merre szóródott szét a régi gárda? Kinek, hogy megy sora? Ki ment el? Az utóbbi időben mindig ott bujkált a beszélgetéseinkben valami tehetetlen szomorúság, elégedetlenség. Nem lehet, hogy így legyen vége egy fényes korszaknak. Lassan megfogalmazódott bennem, hogy ez az iskola addig élte fénykorát, amíg a nagy nemzedék ott volt. Többek között, Te, az alapító generáció egyik tagja, aki utolsóként mentél nyugdíjba.
45 évet töltöttél az iskolában, az életed több mint felét. Hihetetlenül hosszú idő. Az iskola az életed meghatározó része lett tanárként, igazgatóhelyettesként, majd újra tanárként. Rengeteg kellemes emlék fűzi a régi gárdát egybe. Az iskola szíve a labor volt, ahol lángelosztós gázégőn főtt a kávé, ahol mindig lehetett új híreket hallani és ahol mindig, de mindig derű és jókedv uralkodott. Akkor érezte az ember, hogy az iskola közösségéhez tartozik, amikor először a laborban kávézott és beszélgetett. Amikor bevezetést nyert titkokba, pletykákba, kellemes emberi játszmákba. Ennek a markáns atmoszférának Te is része, megteremtője voltál. Egy meghatározó tanáregyéniség. Tekintélyt parancsoló és szigorú, de mindig kompromisszumra kész.
Az első emlékem rólad egy fehér, lepedőnyi műszaki rajzlap, amin az iskola órarendje készült. Nem hittem, hogy ebből valaha órarend lehet. De lett. Méghozzá olyan, amit ma számítógépekkel sem tudunk előállítani. A másik emlékem, ami meghatározó, a művészi rajzaid. Folyamatábrák, a nagy előadó főiskolától örökölt tábláin. Hibátlan szabadkézi rajzok. Tartályok, csővezetékek szerves egységbe komponálva, a táblán pontosan középre elhelyezve, szabad kézzel, nyílegyenes vonalakból és ívekből megalkotva. Fel nem foghatom ma sem, hogyan készültek ezek a rajzok. Mindenesetre egy pontos precíz, tanár képét sugallta, aki közel 70 felé sem veszített semmit szellemi és fizikai kapacitásából. Az örök fiatal, aki imád tanítani és példát mutat az újonnan tanári pályára lépő ifjúságnak. És nem csak nekik. Tanítványok százai tanulhatták tőled 1962 óta a vegyipari szakmák rejtelmeit. De nemcsak a szakmát, hanem tartást, önfegyelmet, amolyan úriemberes viselkedést. Nyilván ezeknek köszönhetted sziklaszilárd tekintélyedet a diákság körében.
Ilyen hosszú munkakapcsolatban a magánélet örömeiben is osztoztunk. Először a büszke apa jut eszembe, akit nagyon boldoggá tesznek lányai eredményei, aztán a gyengéd nagypapa, aki arról számol be hogyan nyugtatta meg sírdogáló apró unokáit, majd azzal büszkélkedik ki hol tart a tanulmányaiban és milyen kellemes szabadidős programokat szerveztetek együtt.
A család adta az igazi erőt a nyugdíjas évek alatt, és ők jelentették a biztonságot betegség idején, amit olyan hősiesen titkoltál, vagyis inkább nem akartad másra rakni ennek a terhét. Csak egy-két sejtelmes utalásból lehetett tudni, hogy várod a véget. Tisztában vagy azzal, hogy rövidesen az égi laborba követed a többieket, akik már odaát vannak, és ahol biztosan ugyanolyan a jókedv, mint itt volt idelenn a feledhetetlen virágkorban.
Idelenn csak a betöltetlen űr marad utánad. Szegényebb lesz a tavasz egy kellemes modorú, jókedvű, joviális úrral. Isten veled! Viszontlátásra odaát.
Bárdos-Dorkó Ágnes
volt kolléga
