Töretlen pálya 44 éve - interjú Zoránnal

A magyar költészet napja alkalmából Zorán, a Liszt- és Kossuth-díjas érdemes művész 2018-as turnéjának egyik állomásaként érkezett Kazincbarcikára. Több százan voltak kíváncsiak a zeneszerző-énekesre, aki előadása után mesélt élete meghatározó pillanatairól.  

Ön 1942-ben Belgrádban született, majd kisgyermekként – 1948-ban – költözött családjával Magyarországra. Emlékszik a Jugoszláviában töltött évekre?

Az édesapám diplomataként került Magyarországra. A szüleim úgy gondolták, hogy továbbmegyünk, miután lejár az édesapám akkreditációja. Általában csupán két évet szoktak eltölteni ezen a poszton egy-egy követségen, de különböző akkori politikai viharok eredményeképpen Magyarországon maradtunk. Dusán testvérem 3 éves, én pedig 6 éves voltam. Mint a kissrácok általában, mi is könnyen tanultunk meg magyarul. Először magániskolába jártunk, majd miután fokozatosan beilleszkedtünk a környezetbe, mi is hagyományos iskolába kerültünk. Én a gimnáziumi éveim vége felé kezdtem el zenélni. Emellett a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán folytattam tanulmányaimat, azonban két és fél év elvégzése után a zenét választottam, így nem szereztem diplomát. Hozzáteszem, hogy az elektronikához való kapcsolódásom mai napig nagyon erősen megvan, hiszen például a mai zenélés nagyon-nagyon szorosan kapcsolódik mindenféle számítástechnikához. Tehát nem lett haszontalan ez a két és fél év sem az életemben.

Fotók: Zele Tímea

A műszaki egyetem a zenei pálya miatt félbemaradt: a szülei mit szóltak ehhez?

Mire mi döntési helyzetbe kerültünk, elég szép sikereket értünk el, már kezdtek büszkék lenni ránk a szüleink, ami hozzájárult ahhoz, hogy végül ránk bízzák a döntést. Az, hogy milyen döntés született, gondolom, a mellékelt körülmények igazolják.

Az öccsével mennyire voltak egy hullámhosszon, voltak nézeteltérések?

Nem volt soha semmilyen nézeteltérés. Elég gyorsan csatlakozott a Metro együtteshez, aminek én voltam az alapítója, énekese, gitárosa, és amíg együtt volt a csapat, ő is tagja maradt. Én kisebb átmenet után a szólópályafutás mellett döntöttem, és 1976-ban elkezdtünk együtt dolgozni Presser Gáborral. Azóta születtek meg a szólólemezek, amik azért nem egyértelműen szólók, mert mindig csapattal dolgoztam, akár a lemezfelvételeknél, akár a koncertezésnél.

A mai könnyűzenei világ már nem hasonlít a ’60-as, ’70-es évek trendjére. Az akkori „Ki mit tud?”-oknak és „Táncdalfesztivál”-oknak a hangulata, érzésvilága mennyire különbözik a mai tehetségkutató show-műsoroktól?

Másféle a zenei stílus, de a dolog kiválasztó hatása, az, hogy olyanok indultak, akikről esetleg korábban senki nem tudott semmit, az nem változott. Akkor is pontosan így volt: ismeretlenként indultunk el, és a televízión keresztül lettünk ismertek. Legfeljebb annyi a különbség, hogy akkoriban nem volt minden csatornának tehetségkutató versenye, hiszen csak Magyar Televízió volt, ami évenként tűzte műsorára a megmérettetést. Ennek ellenére nagyon sokaknak ezzel indult el a pályafutása, mint ahogy ma is így van, hiszen akiket megismertünk a televízión keresztül, azok közül nagyon sokan a köztudatban és a pályán maradtak a mai napig is. Úgy tűnik, hogy – azon kívül, hogy nagyon sokan kiesnek, mert nyilvánvalóan nem tud mindenki győzni – ez egy fontos lehetőség a szakmának arra, hogy újabb tehetségeket mutasson fel.

Kilenc hónapig – 1973 és 74 között – külföldön zenélt. Megfordult a fejében, hogy hátrahagyva Magyarországot, ott épít karriert?

Nem, ez sosem jutott eszembe. Ezt meghatározta, hogy eleve elég szövegcentrikus dalokat kezdtem el énekelni, hála Dusánnak. Mivel nagyon fontos volt, hogy a közönség mennyire érti a számainkat, ezért szóba sem került az, hogy fordításokon keresztül próbálkozzunk szövegeket szerezni. Ez egy zárt nyelvi terület, jól tudjuk, hogy a nagyjából 15 millió emberen kívül nagyon kevesen beszélnek magyar nyelven, ezért nem lehetett volna labdába rúgni, angolul viszont akkoriban nem beszéltek annyian, mint ma, úgyhogy külföldön akkoriban szinte senki nem tudott volna érvényesülni.

Szólókarrierje több mint 44 éve töretlen. Melyek azok a legfontosabb érzelmek, mondanivalók melyeket szeretne a közönségnek átadni?

Gondolja, hogy ezt meg lehet határozni? Mert én úgy gondolom, hogy nem lehet. Egyszerűen azért, mert majdnem minden dal másról szól. Én csak azt tudom, hogy Dusán ezeket a dalokat ugyan rólunk írja meg, akár még azt is mondhatnám, hogy rólam, de hát ez így nem igaz, mert nyilván magáról is szólnak. A dalszövegeink nagyon sokszor megtörtént eseményeken alapulnak, de ha nem is történtek meg szó szerint, akár megtörténhettek volna. Tehát életszerűek, és nyilván azzal az igénnyel, azzal a vággyal születnek, hogy mások is ráismernek a történetekre, a saját érzelmi világukra, a saját rezonálásukra, vagy arra, hogy akár velük is megtörténhetett volna, akár nekik is szólhatna egy-egy dal. Én mindig úgy érzem, hogy ezek a szerzemények az életről szólnak.

Számos neves előadóval, zenésszel dolgozott már. Kik azok, akikkel leginkább együtt tud működni?

Egyrészt az állandó zeneszerző-szövegíró páros, Presser Gábor és Dusán kiemelt szerepet játszanak a pályafutásomban. Másrészt rendkívül jó zenészkollégáim vannak. Hosszú távon csak azok a csapatok maradnak meg, amelyekben a tagok hasonlóképpen gondolkodnak a zenéről és sok minden másról. Ez egy közösség, ahol valamilyen fajta „egyívásúságnak” kell lennie ahhoz, hogy működjön a dolog. Pláne egy zenészcsapatban, ahol minden egyes hangnak stimmelnie kell, és minden egyes hangra tud válasz jönni a többiektől. Ez egy nagyon felemelő, jó érzés.

A programot a Nemzeti Kulturális Alap- Könnyűzene Kollégiuma támogatta.