Szeretem elgondolkodtatni a közönséget

Dányi Krisztián a Film Mánia tv-csatorna és Jazzy Rádió hangja.

A nézők láthatták reklámfilmben, szerepelt többek közt a népszerű Kisváros, valamint a Barátok közt című sorozatban, a Jóban rosszban szappanoperában pedig Szentfalvi Zsolt bőrébe bújt. A szabadúszóként tevékenykedő művész színpadi szerepei mellett az egyik legtöbbet foglalkoztatott szinkronhang, vagy ahogy ő fogalmaz, szinkronizáló színész.

 Kazincbarcikán született, milyen a kapcsolata a várossal?

Igen, Kazincbarcikán születtem, de Szuhakállón nőttem fel. Tulajdonképpen 18 éves koromig szorosan kötődtem a városhoz, hiszen a Ságvári Endre Gimnáziumban érettségiztem. Ma már a fővárosban élem az életem, de nagyon gyakran járok haza. Miután eladtuk a családi házunkat a Vadna Parkban vettem egy kis nyaralót. Igyekszem úgy intézni a dolgaimat, hogy havonta két napot el tudjak tölteni a tó partján a párommal és a kisfiammal. Nagyszerűen kikapcsol, és a szüleimre is több időt tudok szánni.

Fotók: Nagy István Dániel

Mikor érett meg Önben a gondolat, hogy színésznek áll?

Egész korán, óvodásként rájöttem, hogy ha sok verset mondtam mindig dupla ajándékcsomagot kaptam. Aztán az iskolában ugyanezért jeles osztályzat járt, rengeteg versenyen vettem részt, így motiválva voltam, s hamar kiderült, hogy van érzékem hozzá. Azt mondhatom, egyenes út vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, már a felvételire kész repertoárom volt. Viczián Ottó kollégámmal mi képviseltük Borsod megyét.

Főiskola után több helyen is játszott, 2013-tól szabad­úszó színművész, emellett számos külföldi film egyik-másik szereplőjének kölcsönözte a hangját. Mi mozdította a szinkronszínészet felé?

A főiskola után a kaposvári Csíky Gergely Színházhoz szerződtem. Hat évad után tértem vissza Budapestre, a József Attila Színházba, de a gázsim nem fedezte a kiadásaimat. Mivel főiskolásként több alkalommal hívtak a stúdióba, újra felelevenítettem a régi kapcsolataimat. Jó ritmusérzékem van, gyorsan blattolok, így hamar visszacsöppentem a szakmába.

 Mennyiben különbözik a szinkronszínészet a színpadi színészettől?

Azt szoktam mondani, hogy nincs külön szinkronszínész. Van szinkronizáló színész és van nem szinkronizáló színész. Ez egy színésznek külön adottság, hogy egy fülesben hallva az eredeti szöveget papírral a kézben rá tudja tenni a filmre a szöveget adott idő alatt, a megfelelő módon. Amikor filmet forgat az ember, mint ahogy tettem ezt most is – a Game Over Clubban volt egy kis szerepem, – azt magamból húzom elő, magamból indulok ki, szinkronizáláskor a filmbéli karaktert nézem meg, hogyan használja az angol, vagy a német nyelvet, milyen arcmimikája van, milyen gesztusokat használ, milyen vérmérséklettel, energiaszinttel dolgozik.

Legutóbb egy vígjátékban állt színpadra. Milyen szerep áll Önhöz közel?

A darab címe: Sóska, sültkrumpli. Még a 90-es években volt az ősbemutatója a Budapesti Kamaraszínházban, Egressy Zoltán írta. Egyébként is inkább a vígjáték áll hozzám közel, szórakoztatni szeretem az embereket, illetve néha szórakoztatva elgondolkodtatni.

Rendezőként szintén kipróbálta magát. Milyen darab volt?

Két vagy három évvel ezelőtt volt szerencsém egy nagyon szórakoztató darabot rendezni a Karinthy Színházban, a Zsírosbödön produkció keretében, Andresz Kati és Gulyás Ádám kollégáim szereplésével. Ez a Thuróczy Katalin rémkomédiája, a „Pandora szelencéje”. Jó munka volt, szerettük csinálni, de mivel egy kis társulat vagyunk, a díszleteket is nekünk kellett pakolni, ritkán szánjuk rá magunkat az előadásra.

Ritka dolog, hogy egy színész megtanulja a jelbeszédet. Ön miért vállalkozott rá?

Sajnos, nekem sem sikerült rendesen, két alapfokúm van belőle, de a középfokúig nem jutottam el. Hallottam olyan híreket, hogy a filmek nagy részét nem csak szinkronizálva, hanem jelelve is fogják tolmácsolni, és arra gondoltam, miért ne lehetnék az első magyar színész, aki jelelni is tud, hiszen így komplexebben át tudom adni a szinkronizálást. Nagyon nehéz dolog, nagyon benne kellene élni, és mivel nem gyakorlom, nem is igazán értem. A környezetemben, ha jelelnek, odafigyelek, sokkal jobban érdekel, mint egy átlagembert, néhány alapmondatot még el tudok velük „csevegni”, de nem mondanám, hogy beszélem a jelnyelvet. A Karinthy Színházban szeptember 16-án volt a színházak éjszakája, ott rendeztem jeltolmáccsal és egy siketnéma színésznővel egy jelenetet. Azt akartam megmutatni a közönségnek, milyen módon lehet élvezni az elő­adást úgy, hogy a színész nem beszél, közben pedig a jeltolmácsot kell nézni.

Ön jóképű férfi. Mennyivel könnyebb a helyzete a szakmában? Úgy is kérdezhetném, hogy a színészi pályán mennyire meghatározó a külső?

Biztos meghatározó, de sosem foglalkoztam magammal olyan szinten, hogy jóképű vagyok, vagy sem. Mások elmondásából tudom, hogy egészen másként használom a fejemet, mint ahogy ezt a külsőm predesztinálná. A szereposztást nyilván befolyásolja a megjelenés, de nem kell egy George Clooney-nak lenni, hogy az ember szerepet kapjon.