A teremin művésze - interjú Illényi Katicával
Kazincbarcika a hagyományosan megrendezett újévi koncerttel köszöntötte 2019-et és a városlakókat.
Fotók: Kovács Loretta
Az esemény sztárfellépője Illényi Katica Liszt Ferenc – díjas hegedűművész, Magyarország Érdemes művésze volt. A nemzetközi és a hazai közönség nagy kedvence 2002-től koncertezik önállóan, a komolyzene és a jazz műfajában. Fellépésein a klasszikus hegedűirodalom gyöngyszemeit szólaltatja meg, valamint Csajkovszkij, Paganini, Dvořák, Gershwin, Morricone, Michel Legrand és John Williams zenéi mellett a magyar zeneszerzők Bartók, Kodály, Liszt és Weiner Leó művei is felcsendülnek. Emellett a művésznő egyike a világ öt előadójának, akik képesek magas színvonalon megszólaltatni a teremint. Az elismert hegedűművészt az előadás előtt kapta mikrofonvégre stábunk.
Az új esztendő küszöbén álljunk meg egy pillanatra és idézzük fel 2018 végét. Hogyan teltek Ön számára az ünnepek?
Nagyon sűrű volt, épphogy a karácsonyt otthon tudtuk tölteni, máris kezdődött egy hosszú próbaidőszak, hiszen szilveszter napján egy egész estés koncertet adtam Svájcban, Winterthurban, a Orchester Musikkollegium Winterthur szimfonikus zenekar kíséretében. Nagyszabású és szép feladat volt. Két napja jöttem haza és azonnal Kazincbarcikára utaztunk.
Nem először jár városunkban. Milyen érzésekkel tért ide vissza?
Igazán sok szép emlékem fűződik a városhoz. Néhány évvel ezelőtt hatalmas koncertet adtunk itt, feledhetetlen érzés volt együtt énekelni a kedves közönséggel. Mindig jó, amikor az embernek sikere van, de az igazi elismerés az, amikor visszahívják. Nagyon örülök, hogy itt vagyok, ráadásul óriási meglepetés fogadott. A Melódia Kamarazenekar megtanult pár számot a repertoáromból. Itt ültek felkészülve, szépen összepróbálva a műsorszámokat és egy kórussal is megleptek. Tehát a végén lesz egy közös ünneplés a közönséggel. Egy rövid próbán vagyunk túl, mindjárt kezdődik az előadás, de eddig is annyi szeretetet kaptunk, hogy már ez megérte.
Ön egy klasszikus zenész család gyermeke. Miként élte meg a felnőtté válás folyamatát ebben a miliőben?
Annyira természetesen születtem bele ebbe a zenész családba, hogy tulajdonképpen el sem tudom képzelni, milyen az a családi lét, ahol nem így nevelik a gyermekeket. Én az anyatejjel szívtam magamba a muzsikát. A gyógypedagógus édesanyám kiválóan zongorázott. Édesapám az Operaházban hegedült, a bátyám szintén hegedült, aztán jómagam is ezt a hangszert választottam, a húgom csellózott, az öcsém ugyancsak a hegedű mellett döntött, úgyhogy valamelyik szobából folyamatosan zeneszó hallatszott. Manapság a testvéreim külföldön élnek, édesapám sincs már köztünk, most már csak én muzsikálok otthon, de mindig jól érzem magam ott, ahol sok hangot hallok. Egyébként fantasztikus dolog, és az ember csak hálás lehet a sorsnak, ha olyan helyre születik, mint én. Minket hetente többször vitt az apám operába és koncertekre, szinte az Operaházban éltünk. Ez egy behozhatatlan előny, óriási nagy adomány volt. Úgy vélem, ez alapjaiban meghatározhat egy művészi pályát.
Ezek szerint az édesapja volt az első mentora?
Igen, ő volt az első tanárom a Zeneakadémiáig. Kisgyerekkorunkban egyiken sem jártunk zeneiskolába, viszont magántanártól sajátítottuk el a zeneelméletet és a szolfézst, de a hangszertudást édesapámtól kaptuk. Amíg élt, illetve míg otthon laktunk, igazi kontroll volt nekünk.
A komolyzene világából elkalandozott a könnyedebb zenei műfajok felé is. Minek volt köszönhető ez az irányváltás?
Zeneakadémista koromban szűknek éreztem a komolyzene határait. Hallgatóként játszottam az Operaház és a Budapesti Operettszínház zenekarában. Láttam a színpadi munkát, tetszett, hogy jókedvűen táncolnak, énekelnek a színészek, s szégyelltem, hogy én zenész létemre nem tudok énekelni. Titokban kezdtem ének-és táncórákra járni. Aztán beleszerettem a sztepptáncba. Úgy jártam a Zeneakadémián, hogy a hegedűtokomra kívülről akasztottam rá a szteppcipőt, hogy mindenki lássa, nem csak hegedülök, hanem szteppelek is. , Egy húsz- huszonegy éves fiatalban annyi kíváncsiság és életvidámság van. Az a szép a huszonéves korban, hogy az ember elhiszi, mindent meg tud csinálni, amiért lelkesedik. Később, érettebb fejjel, egy-két jólirányzott pofon, vagy kudarc után reálisabban tudja felmérni, bizony nem elég pusztán a becsvágy, a sikerért rettenetesen sokat is kell dolgozni. Én valami olyan hittel néztem a jövőbe, hogy amikor a mai fiatalok odajönnek hozzám, fáradhatatlanul biztatom őket. Ha újrakezdhetném, nem hallgatnék azokra, akik visszafognak.
Az életrajzát tanulmányozva feltűnt a karitatív tevékenysége. Mit jelent Önnek a jótékonyság?
Úgy neveltek, hogy a segítőkészségnek minden ember kötelességei között ott kellene lennie. Mi muzsikusok nagyon sokat tudunk tenni egy jó ügyért. A honorálium felajánlásán túl szeretem, amikor zenét tanuló gyerekeket és pedagógusokat térítésmentesen beengedünk a koncertjeinkre. Egy fiatalban talán pont az a koncert indít el valamit, az lesz, ami inspirálja. Imáim végén mindig arra kérem a Teremtőt, adja meg nekem azt a látást, hogy észrevegyem a segítségért felém nyúló kezet.
