Akik együtt élnek a várossal

Az 1954-ben várossá nyilvánított Kazincbarcikán 1950-ben kezdődtek meg a „városiasodást” jelképező lakásépítés munkálatai. Szintén ’50-ben kezdték el a BVK komplexumának építését, Kazincbarcika és Berente területén, melyet 1955-ben adtak át. A Vegyipari Kombináttal egy időben elkezdődtek a hőerőmű építési munkálatai is. A nagyszabású beruházás építői között találjuk az 1951-től 1953-ig működő kényszermunkatábor foglyait. Ugyanakkor az ország egész területéről érkeztek munkavállalók. Főként Szabolcsból, Észak-Alföldről és Dél-Borsodból. A szakmunkások többsége olyan városokból jött, ahol hagyománya volt a gyáriparnak. Az itt letelepült dolgozók leszármazottjai alkotják a város lakosságának egy részét. Kazincbarcika 65. születésnapja alkalmából azokat a lakókat kutattuk fel, akik egyidősek a településsel. Ezúttal Krivik Istvánné Borga Jolán idézte fel emlékeit.

Fotó: Kovács István

Ön a város létrejöttének évében született. Mit meséltek a szülei, milyen volt az élet akkoriban?

Három hónapos pólyás baba voltam, amikor a családunk 1954. augusztus végén Barcikára költözött.  Édesapám rendőr volt, akit előbb Sajókazára, onnan pedig ide vezényeltek. Akkor kezdett épülni a város, mindenütt meszes gödrök voltak. A Lenin úton csupán egy-két épület állt, melyeket az ABC betűivel jelöltek. A szüleim még Békeváros címre kapták a nagymamáméktól érkező levelet.

Gondolom a városban tanult? Az aktív munkavállalói idejét is itt töltötte?

Természetesen. Az Újvárosi Általános Iskolában kezdtem a tanulmányaimat, majd, amikor átköltöztünk a Béke térre, a Május 1. Úti Általános Iskolába jártam. A Ságvári Endre Gimnáziumban érettségiztem. Érettségi után megkeresték a szüleimet, hogy ne tanuljak tovább, hanem menjek dolgozni a kórházba, mert a pénzügyi osztályra nagyon kellene ember. Ígéretet tettek, hogy mindenben támogatnak. Így végeztem el az iskoláimat munka mellett. Miskolcra jártam középfokú KÁLÁSZRA, illetve Felsőfokú Költségvetési Államháztartásira, tettem adótanácsadói szakvizsgát és megszereztem a felsőfokú gazdasági informatikus képesítést. 

Kazincbarcika egykor   Krivik Istvánné engedélyével

Mindvégig pénzügyi területen dolgozott?

Igen, nyugdíjba vonulásomig ezen a területen tevékenykedtem.  A kórházban 21 évet töltöttem, 1972-től 1993-ig. Nagyon szerettem ott lenni, mert minden egyes szakterületet láttam és csináltam, az anyagkönyveléstől a főkönyvi könyvelésig. Azért mentem el, mert nagyon kevés volt a fizetés. 2200 Ft-tal kezdtem és 22000 Ft volt a fizetésem, amikor leszámoltam. Ezután egy Kft.-nél helyezkedtem el, főkönyvelőként. Aztán mégis iskolában kötöttem ki, a Surányi Endre Szakképző Iskolában, de központilag bevezényelték az adminisztrációt Miskolcra, én pedig nem szerettem bejárni a megyeházára. Akkor jött a Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Középiskola és Kollégium. 40 év után kihasználva a lehetőséget elmentem nyugdíjba.

Idén nem csupán a város ünnepli a születésnapját, hanem a kórház is a félévszázados fennállását. Milyen emlékei vannak az intézményről?

Imádtam ott lenni. Ki merem jelenteni, hogy azok, akik ott dolgoztak, olyanok voltak, mint egy család. A mai napig, ha bemegyek, a régi ismerősök szívélyesen üdvözölnek. Barátságos, oldott légkör uralkodott.

A kezdet kezdetétől volt minden osztály?

Igen, a belgyógyászat például 120 %-os kihasználtsággal működött. A kilencediken volt a gyerekosztály, a nyolcadikon a szemészet, hatodikon-hetediken. volt a belgyógyászat. Ezen felül ott volt a sebészet, a fülészet, a nőgyógyászat, a fertőző osztály, működött a nagy labor és a röntgen. Nagyon sokan dolgoztak akkor, talán többen, mint most. Rengetegen jártak be a környező településekről. Igazán pezsgő élet volt a kórházban.

Kulturális szempontból is?

Visszagondolva a brigádok mentek színházlátogatásra, külön tartották a születés-és névnapokat. Volt lehetőség angolt tanulni, a szakszervezet pedig szabó-varró tanfolyamot szervezett, minimális összegért, Az osztályokon is mindig volt élet.

Hogyan emlékszik vissza Kazincbarcika fejlődésére, átalakulására? Milyen volt az élet az ’50-es, ’60-as, ’70-es évek városában?

Az '50-es évek végétől tudom felidézni az emlékeimet. A Lenin út végi buszmegálló jut eszembe, az a néhány bolt, - a ruhás, a vasas, a szőnyeges - ami létezett. Emlékszem a szabadtéri színpadra, mely az orvos-nővér szálló mellett volt felállítva. Megszokott program volt a focimeccsre járás. Kiskoromban apukám a nyakába vitt a mérkőzésekre. A Béke mozi központi helynek számított, voltak olyan filmek, hogy betörték az ajtót a jegyekért. Később a Radnóti is jó kis hely volt, ment az ötórai tea, azután jártunk a Halász bálba, strandbálba. A fiatalok tudtak szórakozni. Látványos volt ahogyan a meszes gödröktől elindulva gyönyörűvé vált a város.  A ’60-as, ’70-es években tovább fejlődött, emlékeim szerint akkoriban 40 ezer lakosa volt.  Megépült a gimnázium, ide települt a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Vegyipari Automatizálási Főiskolai Kara, temérdek diák volt Barcikán.  A fiatalok könnyen ismerkedtek. Beültünk a Napfény vendéglőbe és beszélgettünk. Gyakran előfordult, hogy ebéd után sétálni mentünk a városba, a fiúk leszólítottak: sétáltok lányok? – máris szóba elegyedtünk. A kiserdőbe szánkóztunk, síeltünk, lehetett tornázni, kiépített pálya volt, ki voltak téve a táblák, hogy milyen gyakorlatot csináljunk. Nagyobb testvéreim házibulit szerveztek, esténként pedig kiültünk a ház elé a padra, a fiúk hoztak gitárt és közösen énekeltünk. Az emberek barátságosabbak és nyitottabbak voltak.

Krivik Istvánné engedélyével

A város mostani arculata mennyiben határozza meg az emberek életérzését?

Mindenképpen meghatározza, hiszen nem mindegy egy embernek, hogy egy város, amiben él, hogyan néz ki. Szerintem Kazincbarcika igényes átalakuláson ment keresztül. Rendezettek a terei, játszóterek épültek, járdákat újítottak fel, színpompás falfestésekkel látták el a társasházakat, készülnek a kerékpárutak, tartalmas időtöltére ott a Völgy Park. Megannyi rekonstrukció, mely az itt lakók komfortérzetét szolgálja. Ismerőseim, akik elkerültek innen, mind azt mondják, hogy nagyon szép a város.  
 

Bezető forrása: Csurák Zsuzsanna: Kazincbarcika története