„Azt tehettem, amit szerettem”
Kazincbarcika 65. születésnapja alkalmából azokat a lakókat kutattuk fel, akik a város születésének évében látták meg a napvilágot. Sorozatunkban Neszádeliné Kállai Mária mesélt az életéről.
Fotó: Kovács Loretta
Ön egyidős a várossal. Hogyan került Kazincbarcikára?
Hatvanöt év. Kimondani is soknak tűnik, egy emberöltőnyi idő, de a merengésből térjünk vissza a kérdésre. Nem vagyok tősgyökeres kazincbarcikai, bár most már annak vallom magam. Debrecenben születtem, nem sokkal később katonatiszt édesapámat Miskolcra helyezték, majd onnan Tardonára. Az első osztályt még Miskolcon végeztem, aztán negyedikig Tardonára jártam. A felső tagozatot már itt kezdtem a Központi Általános Iskolában, de az ingázás miatt igazán sem barcikai, sem tardonai nem voltam.
Hogyan látta a város fejlődését?
Tardonai kislányként nekem a Békeváros a csodát jelentette. Nagy dolognak tűnt, ha valaki a városba ment. Az iskolán kívül ritkán jutottunk be, gyógyszertárba, orvoshoz jöttünk. Ezerkilencszáhatvanöttől láttam növekedését, változását. Elsősorban úgy éltem meg, hogy munkalehetőséget adott. Olyan gyárak, üzemek épültek, hogy az ideérkezők el tudtak helyezkedni. Élhető város volt, s talán akkor volt a legélhetőbb, amikor a főiskola működött. A fiatalok városa, a szobrok városa volt. Számomra a fiatalságot jelentette az az időszak. Ha azt mondják, hogy költözzek el máshová, nem lett volna az a pénz, vagy kincs amiért elmentem volna. Itt voltak a barátok, az ismerősök, azok a fiatalok, akikkel a későbbiekben is tartottuk a kapcsolatot. Szerettem itt élni.
Egy falusi lány miként élte meg a tinédzser kort? Bejártak a városba szórakozni?
Mivel a városban este kezdődtek a programok, teljesen kimaradtam belőlük. Nekem a szórakozást a mozi jelentette, ha hallottuk, hogy jó filmet vetítenek, elmentünk. Igazából a sportban teljesedtem ki. A középiskolai sporttársakkal alakult ki egy szoros kapocs, mert ők voltak, akik elismertek, akik értékelték a teljesítményemet.
Férje Neszádeli Gyula bőr-és papírműves akkor már Kazincbarcikán élt. Hogyan ismerkedtek meg?
A szüleimtől azt tanultam, hogy a munka nem szégyen, ezért már középiskolásként egy hónap nyári munkát vállaltam. Osztálytársam édesanyja a Napfénnyel szemben lévő játékboltban dolgozott, s már az első év után én is oda kerültem. Egyszer megjelent egy fiatalember és a polcon lévő nagy maci után érdeklődött. Mondtam, látom, hogy jó magas, nem sokat kell lépnie a létrán, ha annyira érdekli vegye le magának. Gondolkodott, majd közölte, hogy annyira mégsem érdekli. Ebédidőben aztán ez a fiatalember megvárt, sőt másnap és harmadnap is. Tizenhat éves voltam, huszonkét évesen házasodtunk össze.
Milyen módon alakították itt az életüket?
Először is gondot jelentett a lakás. A közös életünket Gyula szüleinél kezdtük, egy 48 m2-es lakás kisszobájában, ahová a nagyobb lányom született. Három év után kiutaltak volna nekünk egyet, amikor hallottuk, hogy a Fő téren az anyósomék melletti lakásból elköltöznek. Úgyhogy a mi kiutalt vadonatúj lakásunkat elcseréltük egy régi, felújítás nélkülire. Ide született a második gyermekünk. Én bölcsődében dolgoztam. Aztán a kazincbarcikai gyermeklétszám igencsak megcsappant a 80-as évek táján. Akkor már gondolkodtam a pályamódosításon. Abban az időben már kézműves szakköröket vezettem, s elhatároztam, hogy ezen az úton indulok el. Beiratkoztam a felsőfokú népi játék és kismesterségek szakoktatóképzőbe. A bölcsődék összevonása után a BVK-s óvodában dolgoztam, amikor szakoktatót kerestek az Alpár Ignác Szakmunkásképzőbe, a Deák Ferenc Szakképző és Művészeti Szakközépiskola elődjébe. Így kerültem a középiskolába, mint textiles szakoktató. Bizonyos idő után nem vettek fel textileseket, tehát ismét újra kellett gondolnom az életemet. Beiratkoztam a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karára, ahol rajz tanári és kommunikáció tanári diplomát szereztem.
Mennyire volt könnyebb a 70-es, 80-as években, mint a mostani fiataloknak?
Nekem rettenetesen tetszett, hogy a művelődési ház keretein belül öntevékeny klubok szerveződtek, ahol vetélkedők, táncos estek, valamint különböző színházi produkciók voltak. Nagyon jó közélet volt, mindenki ismert mindenkit, mindenkiről tudtuk, hogy mivel foglalkozik, miben jó.
Milyen közéleti szerepet vállaltak a férjével?
Igazából mi semmit sem akartunk vállalni, jött magától. A férjem a munkája kapcsán a közművelődésben, népművelőként dolgozott és természetes volt, ha program van, menni kell, neki ez a dolga. Aztán valahogy én is átnevelődtem, és együtt gondolkodtunk. A 80-as évek elején, amikor a játszóházi mozgalom elindult az én kis csapatommal megcsináltam kicsiben, azt, amit Gyula 100 gyerekkel.
Több csoportot is vezettek?
Igen, a Cimbora Gyermekklubot több éven keresztül vezette Gyula, majd én vittem tovább. A 80-as évek elejétől a Radnótiban csináltuk a kézműves kuckót, ahová vittük a gyerekeinket is. Természetes anyagokkal dolgoztunk, mint például az agyag. Nyári táborokban kemencét építettünk és én kiégettem ezeket a munkákat. Azt próbáltuk megmutatni, hogy a természetben fellelhető dolgokból, kis anyagköltséggel mi mindent meg lehet csinálni.
Mit adott Önnek ez a város?
Nekem elsősorban azt a lehetőséget, hogy dolgozhattam, azt tehettem, amit szeretek és azt szívvel-lélekkel csinálhattam. Igaz már nyugdíjasként ,de még mindig tanítom a gyerekeket a Kodály Zoltán Alapfokú Művészeti Iskola képző és iparművészeti tanszakán, felnőtteket pedig a Csipkeműhely Galériában a gömöri vert csipke tervezésére és készítésére.
