„Mindig itt éltem, itt érzem jól magam”
Az otthon ott van, ahol az ember jól érzi magát, ahol szeretet és biztonság öleli át. Ahol az utcákat járva a kedves ismerősök mosolyogva köszönnek vissza. Ahol minden fának, térnek, épületnek jelentéstartalma van, melyek emlékeket, vágyakat, egy megélt élet mindennapjait rejtik. Az 1954-ben várossá nyilvánított Kazincbarcika főként vegyiparának köszönhetően vonzotta az elsősorban Szabolcsból, Észak-Alföldről és Dél-Borsodból érkező munkavállalókat. Az 1960-as években már nagy iramban nőtt a város. Ekkor érkezett Szabolcsból a tizenhárom éves Sinka Gyöngyvér családjával. Példája jól mutatja, hogy a lakóhelyhez való szoros kötődés milyen mélyen bele tud ivódni szívünkbe.
Fotó: Kovács Loretta
Hogyan nézett ki a város, amikor idekerült?
Emlékszem, nehezen tudtam tájékozódni. Akkor még a Rákóczi téren laktunk, Csikósné volt a városvezető és ő utalt ki nekünk szolgálati szobát. A gyógyszertár épülete volt ismerős, ahhoz viszonyítva találtam haza.
Ön kamaszlány volt, amikor ide költöztek. Könnyen ment a kapcsolatteremtés?
Tulajdonképpen igen. Rengeteget kirándultunk, kerékpárral, vagy gyalog. Számomra ismeretlen volt a környék, sok esetben a földrajztanárom hívta fel a figyelmemet a lehetőségekre. Abban az időben nagy összetartó ereje volt a KISZ-nek. Táborokba jártunk, ahol további ismeretségekre tett szert az ember.
A nyolcadik osztályt már itt kezdte. Milyen elképzelése volt az életről?
A Május 1. Úti Általános Iskolában, a jelenlegi Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Középiskola épületében fejeztem be az alapfokú tanulmányaimat. Ezután a Ságvári Endre Gimnáziumban érettségiztem. Hamar kirajzolódott a további utam. Imádtam a kisgyermekeket, így kétség sem férhetett hozzá, milyen pályát fogok választani. Hajdúböszörménybe jelentkeztem az Óvónőképző Főiskolára. Aktív pályafutásomat a 8-as számú óvodában kezdtem. Sajnos a karrierem kettétört, amikor összeszedtem egy gyermekinfluenza vírust. Rokkantnyugdíjasként aztán a több lábon állást hozta magával az élet.
Miben mutatkozott meg ez a több lábon állás?
Leginkább a szakmai irányváltásban nyilvánult meg. Lehetőségem volt sok mindenben megmérettetni magam. Különböző iskolákat végeztem, s bár olyan területre sodort az élet, mely nem függött össze szorosan a pedagógiával, a gyerekek a mai napig meghatározó helyet foglalnak el az életemben. Néhány egykori tanítványom fejlődését máig figyelemmel kísérem.
Kötődését a városhoz miképpen fogalmazná meg?
Kislány koromban dombokat sem nagyon láttam, ez a vidék teljesen lenyűgözött. Tetszik a város elhelyezkedése, a szerkezete, ami egyetlen más településre sem jellemző. Szívesen utazom bárhová, de mindig itt éltem, itt érzem jól magam.
Sosem gondolkodtak a családdal azon, hogy elmennek máshová?
Soha. Sőt, amikor a fiam végzett az egyetemen, mondtam neki: előtted a nagyvilág! De nem hajlandó elmenni.
Amennyiben jók az értesüléseim, fiuk első önálló otthonának fő dísze Olcsai-Kiss Zoltán Kazincbarcikán, az Egressy Béni téren található Táncospár című bronzszobrának a kisplasztikája lett. Hogyan akadtak rá?
A szobrocska fotóját a férjem fedezte fel a Facebookon. Felvettük a kapcsolatot a tulajdonosokkal, mint utóbb kiderült, volt valami kötelék köztük és a szobrász között. Ám amikor írtuk, hogy a fiunknak szeretnénk megvásárolni, azt mondták, ha mi ilyen lokálpatrióták vagyunk, eladják.
Mit jelent Önnek a lokálpatriotizmus?
Szeretem látni a fejlődést. Annak idején is, amikor óvónőként dolgoztam, az volt az elsődleges szempont, hogy a gyerekeimmel megismertessem a várost. Barcika-szerte vittem őket, sok esetben a szülők a gyerekeken keresztül ismerték meg a környezetüket, mert a gyerekek kézen fogták és elvitték őket a korábban felfedezett térre, vagy szoborhoz. Boldoggá tesz, hogy ők szintén ebben a szellemben nevelik a saját gyermekeiket.
Véleménye szerint a város arculata hogyan befolyásolja az itt élők hangulatát?
Szeretem a színes házfalakat, a széles spektrumú programokat. Az a brand, amely Kazincbarcika jellegzetességévé vált, jó irányba viszi a várost. Ám Barcika mégiscsak a szobrok városa, így lényegesnek tartom a régi hagyományok továbbvitelét. A meglévő szobrokat figyelve, s elmerengve a múlton, ezt az irányvonalat követve alkotótábort lehetne létrehozni, mely erősítené a szobrok városának a rangját. Visszatérve a kerek évfordulóra, hatvanöt évvel ezelőtt a Mezey István Művészeti Központ épületében nyilvánították Kazincbarcikát várossá. A felújítás után az ezt tudató márványtáblát nem helyezték vissza, mely mementóként szolgálna az utókor számára.
