Művészi önvallomás

A hetedik Kolorfesztivál Simon Etele fotográfus Art Poetica című fotókiállításával indult augusztus 1-jén.

Fotók: Bartók Alexandra

A művész nem kisebb feladatot vállalt, minthogy megmutassa a közönségnek a női test kortalan szépségét. Véleménye szerint ugyanis ezt nem elrejteni kell, hanem büszkén vállalni. A fotós mindamellett fő profiljának az esküvői fotózást tekinti, de szívesen készít családi és gyermekfotókat, riportfotókat és koncertfelvételeket. A megnyitó napján stábunk beszélgetett a sokoldalú fiatalemberrel.

Kisgyermekkora óta fényképez. Egy kisfiút mi visz a fotózás felé?

Azt gondolom, a gyerekekre nagy hatást gyakorol mindaz, amit a szűkebb környezetükben, a családjukban tapasztalnak.  Számomra az volt hatalmas élmény, amikor nagyapám fényképezőgépet vett a kezébe. Nagyon lelkes és jó szemű hobbifotós volt, amit a családi fotók és a kirándulásokon elkattintott képei bizonyítanak a legjobban. Ő volt az első tanítómesterem, akitől igyekeztem ellesni az alapszabályokat. Ráadásul óvodáskoromban nem tudtam rajzolni, s azt gondoltam, ha fényképet készítek, az valamelyest kompenzálja a manuális hiányosságaimat. Igazi szenvedély lett belőle.

Tovább képezte magát?  Jutott rá idő, hogy a kedvtelésének hódoljon?

Érettségi után a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szereztem alkalmazott fotográfusi szakképesítést, aztán a munka évekig elvett ettől a világtól. Nagyjából öt-hat éve találtam vissza kedves időtöltésemhez és azóta folyamatosan fotózok a hivatásom mellett.

A fotózás mely területe áll közel Önhöz?

Az emberek ábrázolása mindenképpen. Szeretem láttatni mind a lelki megnyilvánulásokat, mind a test esztétikumát.  Egy esküvőn a katarzisos pillanatokat találom meg, míg az aktfotózásban a valós, kézzel fogható szépséget próbálom megörökíteni.

 Art poetica címmel nyílt ez a kiállítás, amely tulajdonképpen a női testet misztifikálja. A címválasztás a művészetének a lényegét fejezi ki?

Nagyon egyszerű magyarázata van ennek. Mint minden művész, én is versbe foglaltam a magam ars poeticáját. A kiállítás közeledtével gondolkodtam az Akt poetica elnevezésen, de nem akartam ennyire direkten elijeszteni azokat az embereket, akiket érzékenyebben érint a téma. Egy ismerősöm javaslatára döntöttem végül az Art poetica mellett.

Hogyan választotta ki a modelleket?

Megkerestem az ismerősöket, illetve hirdetés útján vártam az amatőr modellek jelentkezését., Hál’ Istennek olyan sokan jöttek, hogy a jelentkezők egyharmadát nem is tudtam lefotózni. Éppen ezért jövőre ismét tervezek egy hasonló tárlatot.

 A fotókon a modellek nem felismerhetők, de akadt volna olyan hölgy, aki vállalja az arcát?

Nem igazán jellemző sajnos ez a bátorság, a társadalom még nem teljesen nyitott erre. Bízzunk benne, hogy egyszer ez is megváltozik!

Miért hétköznapi nőkkel, asszonyokkal készített fotósorozatot?

 A profi modelleknek alapból lehetőségük van megmutatni a szépségüket.  Úgy gondolom ezt az esélyt ezek a hölgyek is megérdemlik.