Művészi önvallomás
A hetedik Kolorfesztivál Simon Etele fotográfus Art Poetica című fotókiállításával indult augusztus 1-jén.
Fotók: Bartók Alexandra
A művész nem kisebb feladatot vállalt, minthogy megmutassa a közönségnek a női test kortalan szépségét. Véleménye szerint ugyanis ezt nem elrejteni kell, hanem büszkén vállalni. A fotós mindamellett fő profiljának az esküvői fotózást tekinti, de szívesen készít családi és gyermekfotókat, riportfotókat és koncertfelvételeket. A megnyitó napján stábunk beszélgetett a sokoldalú fiatalemberrel.
Kisgyermekkora óta fényképez. Egy kisfiút mi visz a fotózás felé?
Azt gondolom, a gyerekekre nagy hatást gyakorol mindaz, amit a szűkebb környezetükben, a családjukban tapasztalnak. Számomra az volt hatalmas élmény, amikor nagyapám fényképezőgépet vett a kezébe. Nagyon lelkes és jó szemű hobbifotós volt, amit a családi fotók és a kirándulásokon elkattintott képei bizonyítanak a legjobban. Ő volt az első tanítómesterem, akitől igyekeztem ellesni az alapszabályokat. Ráadásul óvodáskoromban nem tudtam rajzolni, s azt gondoltam, ha fényképet készítek, az valamelyest kompenzálja a manuális hiányosságaimat. Igazi szenvedély lett belőle.
Tovább képezte magát? Jutott rá idő, hogy a kedvtelésének hódoljon?
Érettségi után a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szereztem alkalmazott fotográfusi szakképesítést, aztán a munka évekig elvett ettől a világtól. Nagyjából öt-hat éve találtam vissza kedves időtöltésemhez és azóta folyamatosan fotózok a hivatásom mellett.
A fotózás mely területe áll közel Önhöz?
Az emberek ábrázolása mindenképpen. Szeretem láttatni mind a lelki megnyilvánulásokat, mind a test esztétikumát. Egy esküvőn a katarzisos pillanatokat találom meg, míg az aktfotózásban a valós, kézzel fogható szépséget próbálom megörökíteni.
Art poetica címmel nyílt ez a kiállítás, amely tulajdonképpen a női testet misztifikálja. A címválasztás a művészetének a lényegét fejezi ki?
Nagyon egyszerű magyarázata van ennek. Mint minden művész, én is versbe foglaltam a magam ars poeticáját. A kiállítás közeledtével gondolkodtam az Akt poetica elnevezésen, de nem akartam ennyire direkten elijeszteni azokat az embereket, akiket érzékenyebben érint a téma. Egy ismerősöm javaslatára döntöttem végül az Art poetica mellett.
Hogyan választotta ki a modelleket?
Megkerestem az ismerősöket, illetve hirdetés útján vártam az amatőr modellek jelentkezését., Hál’ Istennek olyan sokan jöttek, hogy a jelentkezők egyharmadát nem is tudtam lefotózni. Éppen ezért jövőre ismét tervezek egy hasonló tárlatot.
A fotókon a modellek nem felismerhetők, de akadt volna olyan hölgy, aki vállalja az arcát?
Nem igazán jellemző sajnos ez a bátorság, a társadalom még nem teljesen nyitott erre. Bízzunk benne, hogy egyszer ez is megváltozik!
Miért hétköznapi nőkkel, asszonyokkal készített fotósorozatot?
A profi modelleknek alapból lehetőségük van megmutatni a szépségüket. Úgy gondolom ezt az esélyt ezek a hölgyek is megérdemlik.
