https://kolorline.hu/Miért nem mehetek én a Marsra?

Miért nem mehetek én a Marsra?

Szerző:

Szűcs Krisztina

Publikálva:

Utolsó frissítés:

Kategória:

Életmód

A régi mindig jobb, avagy mindannyiunkban él a késztetés, hogy számot vessünk múltunkkal? A kérdés jogos, hiszen gyökerek nélkül nem létezik a jövő sem. Ahogy Czifra János idézi: „Csak ami volt, annak van bokra”. Nem tagadom, nem könnyű egy gazdag élet történéseit papírra vetni. Mert nem csupán a megélt érzések fontosak, hanem azok az emberek és események, melyek jellemünket formálták. Czifra János édes-bús történeteinek összefonásából született negyedik könyve a Besenyők és Magyarok!, melyet szeptember 14-én mutatott be a Mezey István Művészeti Központban az érdeklődőknek.

Nagyon életszagú históriákat oszt meg az olvasóival. Mesélne a gyermekkoráról?

Sajóvámoson születtem, de nagyon sok időt töltöttem Szirmabesenyőben, a nagyszüleimnél. Tudni kell, hogy a község két részből áll: Sajóbesenyőből és Kelecsényből. Azt, hogy miért Kelecsény, a mai napig nem tudtam kideríteni. Lényeg, hogy a két falurész eléggé elkülönült egymástól. Sajóbesenyőnek az volt a jellemzője, hogy egyrészt rögtön ott folyt a Sajó, másrészt inkább tótul beszéltek. Hároméves koromig folyékonyan beszéltem szlovákul, aztán amikor apámék eljöttek, megdöbbenve tapasztalták, hogy alig tudok magyarul. Gyorsan hazavittek, és meg is ritkultak a besenyői tartózkodások, majd iskolás koromtól kezdve ismét minden nyár a nagymamánál talált. Egészében véve jó gyerekkorom volt. Más világot éltünk akkor, nem voltak zárt kapuk, az utca nevelt minket, meg a szomszédok. Bandáztunk, mint annak idején sokan. Az utcabeli fiúkkal focibajnokságot rendeztünk, rongylabdával, kis gumilabdával játszottunk, hiszen focilabdánk nem volt. Besenyőbe is beválogattak, mint idegent a Lenin út csapatába. Amikor jött a csorda, kihajtottam nagyanyám egy-két tehenét, a többi fiúval legeltettük az állatokat, úszkáltunk, ladikoztunk. Hazaküldtük a ladikost, így mi szállítottuk a Sajó másik felén lévő földekre az embereket.

Ön jogászként vonult nyugállományba. Miért hajlott a jog felé?

Jó tanuló voltam, szerettem volna gimnáziumba menni, ám apám hallani sem akart róla, azt mondta, fiú gyereknek szakma kell. Így jelentkeztem villanyszerelőnek, mégsem volt annyira piszkos, olajos szakma. Érettségi után a Miskolci Egyetem Bányamérnöki Karára jelentkeztem. Édesapám ellenezte, szegény anyám hamisította alá a nevét, de hál’ istennek nem vettek fel. Nem volt más választásom, mint villanyszerelőként brigádban dolgozni. Igen ám, de kábel árokásás sem olyan felemelő munka, s annak ellenére, hogy jól kerestem, elkívánkoztam onnan. Ózdon dolgoztam, munkásszálláson laktam, mindazonáltal tartottam a kapcsolatot a régi tanáraimmal. Kövér Árpád, - aki nagy koponya volt, nem véletlenül lett a Grósz Károly személyi titkára, - mondta, hogy a kormány támogatja fizikai dolgozók nappali felsőfokú tanulmányait. Éjszakánként a szálló WC-jében készültem a jogi felvételire. Tanulmányaim végeztével szerettem volna az egyetemen maradni, három tanszék is ajánlatot tett, de megkeresett a B-A-Z megyei főügyész, és hívott Edelénybe fogalmazói állásba, kazincbarcikai szolgálati lakás ígéretével. Még le sem diplomáztunk az első feleségemmel, már kezünkben tarthattuk a lakásunk kulcsait. Szakmai szempontból meghatározóbbnak érzem az Edelényben, ügyészként eltöltött éveket, de szerettük a barcikai életet.

Olyannyira, hogy tizenhat évig volt Felsőbarcika önkormányzati képviselője…

Így igaz, 2010-ig töltöttem be ezt a tisztséget. Hozzá kell tennem, hogy ebből a nagyjából másfél évtizedből tizennégy évig voltam a Jogi Bizottság elnöke. Mindvégig igyekeztem a legjobb tudásom szerint dolgozni. Olykor voltak viták, némi politikai felhanggal is, ám folytonosan törekedtem arra, hogy senkit meg ne bántsak. Emlékszem, az elején annyira izgultam, hogy szót kérve, a Tisztelt Képviselő-testület helyett, Tisztelt Bíróság címen köszöntöttem az ott lévőket.

Beszéljünk egy kicsit a most bemutatott könyvéről! Egy önéletrajzi ihletésű kötetet tarthat a kezében az olvasó, némi történelmi háttérrel. Teljes, mindenre kiterjedő ez a néhol szomorú, időnként viszont kacagtató visszaemlékezés?

Egyáltalán nem teljes, sok egyéb témával ki lehetett volna még egészíteni. Amikor hozzákezdtem, több mindent akartam írni, de az emberben mindig működik az önkontroll, hogy csak azokat a dolgokat ossza meg a külvilággal, amelyek meghatározták a személyiségét. Az az igazság, hogy azok az emberek, akikkel éltem, akiknek a neveltetésemet részben köszönhetem, a maguk módján nagyszerű emberek voltak, akiket méltatlanul elfelednek. Előttük tisztelgés ez a könyv, s persze azok előtt a remek emberek előtt is, akik még az élők sorában vannak. A kötetben található egypercesekben jellemrajzokat próbáltam ábrázolni. Nagyvonalakban sikerült csak, én ezt pontosan tudom, de ezek az emberek minden hibájuk ellenére EMBEREK voltak.

Az emberek mellett az állatok is megjelennek a könyvben. Például a kutyák és a macskák…

A lányaim voltak belebolondulva a macskákba, én nem nagyon szerettem volna. Nálunk is voltak, otthon, de macskának kint van a helye. Nem tűrtem meg a lakásban. A kutyákat Anett lányom hozta haza. Mivel egyedül én foglalkoztam velük, kölcsönös szeretet alakult ki köztünk. A mostani kutyánkkal, Brúnóval is. A II. világháborús német légvédelem nem volt olyan hatékony, mint Brúnó. Egy madár nem tud leszállni a fára, mert megugatja. A macskát kifejezetten utálja. A múltkor nem tudom, hogy került oda egy kiscica, felkergette a fára, szegény pára nem mert lejönni, mert a kutya egész nap és éjjel őrizte. Különben Brúnó a könyvben Ákos unokámnak mesél a nálunk megélt kutyalétről.

Árulja már el, miért szeretne a Marsra menni?

Amikor meghallottam, hogy kiválasztottak hat embert, fel voltam háborodva, - a feleségem ugyan nem értette miért - mégis hangot adtam ennek, némi iróniával. Egyébként nagyon jó sztori volt, mikor Dányi Krisztián színművész az egyik könyvbemutatón hangfájlra mondta ezt a történetet, hogy miért is nem mehetek én a Marsra.

Egyedül menne?

Nem feltétlenül. A feleségemet és a családomat biztos vinném. Viszont az is igaz, hogy már gyerekkoromban elképzeltem: vagy egy lakatlan szigetet, vagy egy bolygót hódítok meg, és egyedül megyek…

 

Index fotó: Székely - Czifra Anett

További híreink

Ismét remekeltek az ifjú kazincbarcikai birkózók a Diákolimpián

Dátum: 2019. okt 20. 19:33

Jól szerepeltek a KVSE birkózó szakosztályának ifjú sportolói a Gyöngyösön rendezett Észak-Kelet Magyarországi Birkózó Szabadfogású Területi Diákolimpiai Bajnokságán.

“Tökös” őszi családi játszóház

Dátum: 2019. okt 20. 10:07

Ismét alkottak a gyerekek a már hagyománynak számító “Tökös” őszi családi játszóházban, a  Gyermekek Házában.

65 000 növény a 65 éves városba – Újabb 25 fát ültettek

Dátum: 2019. okt 18. 14:29

A 65 000 növény a 65 éves városba akció keretén belül ma újabb 25 facsemetét ültettek ki a város négy területére.

Csak a szépre emlékezem

Dátum: 2019. okt 17. 11:52

Interjú Kovács Kati művésznővel

Programajánló

Idősek Hónapja Kazincbarcikán

2. Számú Idősek Otthona - Kazincbarcika, Gyermekek útja 4.

Idősek Hónapja Kazincbarcikán

1. Számú Idősek Klubja, Kazincbarcika, Hámán Kató út 1.

Ünnepi megemlékezés az 1956-os forradalom tiszteletére

Egressy Béni Művelődési Központ, 1956-os emlékmű

Generációk találkozása

Időskorúak Gondozóháza - Kazincbarcika

Akit szülőföldjének erkölcsi normái vezéreltek

Mezey István Művészeti Központ - Kazincbarcika, Rákóczi tér 9.

Legfrissebb galéria

Legfrissebb videók

Facebook

Szurkoljunk