Maximalistának születtem

Hűvös téli estén ülünk Für Anikó Jászai Mari – díjas, érdemes művésszel az Egressy Béni Művelődési Központ öltözőjében. A fellépést követő gyors relaxálás után beszélgetünk.

A magyar kultúra napját jött ünnepelni a városba. A Himnusz születésnapján miről is szólhatott volna ez a januári est, mint a versekről. A színpadot betöltötte élénk, temperamentumos lénye. A közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta, s közben bennem minduntalan feltolult a kérdés: így is lehet verset mondani?
Fotó: Bartók Bence

A mai előadás megmutatta nekem, hogy nagyon szereti a verseket és másként értelmezi, mint általában szokás. Elementárisabban, érzelmesebben…

Ilyen a vers. A színházamban, az Örkény Színházban, Mácsai Pálnak, - aki több, mint 30 éve a partnerem, igazgatóm, rendezőm, és merem mondani, barátom –az ízlésvilágát tükrözi ez a fajta előadásmód, mely a színdarabokban is visszaköszön. Ettől olyan nagy siker az előadásunk, mert nem csupán a felszínt, az általánosságot kapiskáló valami, hanem mélyebb tartalommal töltjük meg. Speciális és szubjektív játék, amibe minden színész a saját versével a maga érzését, egóját, énjét rakja bele. Ugyanúgy, mint a költők, akik elementáris késztetésből írták, és atommag sűrítményű formában vetették papírra költeményeikben a létnek a dolgait. A rosszul értelmezett piedesztálról rángattuk le „szentségtörő” módon a verseket. Nem dantei magaslatokra törve, hanem szívvel – lélekkel szavalva. Nem titkolva, hogy szerzőik ugyanolyan esendő, nyomorult, vétkes és nagyszerű emberek voltak, mint bárki más, megáldva, néha megverve a költészet zsenialitásával. Ha icipicit is sikerült ezt a gondolatiságot átadnom, már nem jöttem hiába. A versek csodálatos dolgok, amelyek életelixírként hatnak a lélekre. Ez mostanában nem divat. A testünkre figyelünk rettenetesen, a szellemünkre talán, de a lélek táplálékával nem foglalkozik semmi. Pedig kellene, mert a test, a lélek és a szellem alkot egy egységet, s végső soron a lélek rezdülései határozzák meg emberi mivoltunkat.

A zene világában ugyancsak szívesen kalandozik…

Igen, számomra az éneklés istenadta ajándék. Eddig három lemezem jelent meg. A Nőstény álom és a Kitalált világ után a Magyar hangja vagyok 2018 végén debütált. Valamennyi albumomat dalszerzőként Hrutka Róbert jegyzi. Az első két lemez szövegírója pedig Bereményi Géza. Az utolsó CD-felvételen Hrutka Róberten kívül zeneszerzőként megjelent Jamie Winchester és Borlai Gergő, a szövegeket a férjem, Fekete György írta. Nem azért, mert családi vállalkozásról van szó, hanem mert ő szintén zeneszöveg író. Gerendás Péternek tíz éven keresztül írt dalszövegeket, Bayer Friderikának úgyszintén, de egyéb slágerek szövegei is kötődnek a nevéhez, dacára annak, hogy nem ez a foglalkozása, csupán hobbiból és kedvtelésből csinálja. Nem énekelném el ezeket a szövegeket, ha nem gondolnám, hogy nagyon jók, márpedig azok. A közeljövőben elkezdjük a negyedik albumom munkálatait, ami nagy örömmel tölt el. A szerzőgárda ugyanaz, mint a harmadik lemezé, de nem titok, hogy szeretnék pár nagyszerű kollégát meghívni vendégként, hogy énekeljünk együtt.

Részleteket el lehet árulni?

Nem mondok neveket, de már megvan a lista. Most kezdjük a zenei felvételeket, a megjelenésre jövő ősszel, vagy karácsony tájékán számítunk.

Mikor érezte, hogy színész szeretne lenni? Már gyermekként látszottak ennek előjelei?

Egyáltalán nem. Nem én voltam az a tipikus vers­mondó lány. Azonkívül, hogy a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusában énekeltem egy rövid ideig, kitartóan menekültem a szereplési lehetőségek elől gyerekkoromban. Utáltam, gyűlöltem, amikor mégis utolért, már hetekkel előtte rosszul voltam, hogy jaj, istenem, mi lesz! Családi előjelek voltak, mert édesanyám énektanár, előadóművész, nagyapám amatőr színjátszó volt, a nagymamám pedig az operaház ösztöndíjasa volt, de én egész idő alatt az Iparművészeti Főiskolára szerettem volna menni, egy vizuális világba belemerülni, rajzolni, tervezni akartam. 18 évesen felvételiztem. A harmadik rostáról rúgtak ki. Ebből gondoltam, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen, mert háromfordulós volt a felvételi, hihetetlenül sokan jelentkeztek, és a harmadik rostára ennek a csekély töredéke maradt bent. Azzal áltatom magam, ha még megpróbáltam volna, sikerül, de a sors másként rendelte. Hiszek abban, hogy a sorsunk alakításának nagy része rajtunk múlik, de igenis van egy olyan része, amit el kell engedni, ugyanis a végzet okosabb, mint mi. Jobb, ha az ember teszi a dolgát, aztán figyel a lehetőségekre, a jelekre, és nem erőlteti a dolgokat tíz körömmel, mert akkor nem veszi észre, hogy az az ajtó, amin kétségbeesve dübörög, zárva van, viszont, ha egy kicsit arrébb megy, a másik tárva-nyitva várja. Fiatal lány koromban, amikor görcsösen ragaszkodtam valamihez, ami később teljesült, folyvást egy őrületes csalódás lett a vége. Aztán megtanított az élet, hogy csináld te csak szépen a mai nap dolgát úgy, hogy örömöt szerezz vele magadnak és másoknak, a többi pedig nem rajtad múlik.

Valahol azt olvastam, hogy már nem szeretne senkinek sem megfelelni…

Soha nem akartam megfelelni, csak nagyon keveseknek, de legfőképpen saját magamnak. Az a maximalizmus, ami bennem van, egyrészt előny, másrészt hátrány, ám egyre kevésbé aggaszt. Sosem volt szempont, hogy ki mit gondol rólam, Természetesen örültem, ha pozitív visszajelzést kaptam és bosszantott, ha nem, de nem ez az elsődleges tényező.

A maximalizmus nem fárasztó?

Dehogynem, nagyon fárasztó. Sokat bosszankodom azon, ha valaki nem ugyanolyan elvárásokkal tekint a munkájára, mint én az enyémre. Szeretek mindent, a teljesen hétköznapi dolgokat is 100%-os erőbedobással csinálni. Nem azért, mert én ezt elhatároztam, hanem mert ez bennem van, így születtem. Édesanyám mesélte, hogy hároméves koromban megkért, rakjam rendbe a cipős polcot, s az úgy volt megcsinálva, hogy le lehetett fényképezni. Egyáltalán nem volt elvárás, hogy nekem akármiben is kiválónak kell lennem. Szegény anyukám rettenetesen sok időt fektetett bele, hogy engem visszafogjon ettől a „mindent tökéletesen csinálni”-tól. Erre szoktam mondani, hogy eminensnek születettem, de strébernek semmiképpen sem. Szeretem a teljességet, a szépet, a tökéleteset. Igaz, a tökéletességre csak törekedni lehet, de azt megteszem, akármit is csinálok.

Ez az eminensség hasonlít Karinthy Frigyes eminenséhez?

Nem tudom… Az a fölényesség nincs meg bennem, hogy én lennék bármiben is a megfellebbezhetetlen igazság letéteményese, vagy birtokosa. Ez távol áll tőlem, hiszen tele vagyok kérdőjelekkel.

Mit jelent Önnek a boldogság?

A boldogság szerintem nem egy kézzel fogható dolog, hanem az optimista életszemléletre való törekvés képessége. Nem hiszek abban, hogy csak jó, vagy csak rossz
lapokat kapunk a sorstól, viszont az rajtunk múlik, hogy miként játszunk velük. Az biztos, hogy egy csomó barátom és kedves ismerősöm van, akiknek iszonyatosan küzdelmes élet jutott és olyan sorsok, melyekre egy külső szemlélő talán azt mondja: „uram Isten, hogyan lehet ezt elviselni”? Mégis, az az életvidám, pozitív energia és hihetetlen élni akarás, mely belőlük árad, engem mindig csodálattal tölt el. Hiszen van, akinek minden megadatik, mégis mindig van valami baja, elégedetlen, más pedig a nehéz sorsa közepette is meglátja az élet apró örömeit, szépségeit. Azt gondolom, ez a boldogság lényege. Manapság pszichológiai vizsgálatok sora bizonyítja, hogy mennyivel boldogabbak lennének az emberek, ha hálát tudnának adni. Teljesen mindegy, hogy kinek, a jóistennek, a sorsnak, vagy amiben hisznek, de észrevegyék, hogy mennyi jó van egy napban. Mi ezt csináljuk a gyerekemmel, amikor együtt vagyunk esténként és lámpaoltás után megbeszéljük a világ nagy dolgait. Hálát adunk azért, hogy vagyunk egymásnak, egészségesek vagyunk, nem fázunk, nem éhezünk, vannak barátaink, szeretteink. Az olyan hétköznapi örömöket is felsoroljuk, mint, hogy milyen jó volt az iskolában, milyen finom volt az aznapi jégkrém, vagy kávé, mennyire nagyszerű volt a játszótéren lenni. Hálát adunk az ízletes vacsoráért és személy szerint azért is, hogy Barcika felé tartva, festői naplementében gyönyörködhettem. Ezeket az apró csodákat össze kell szedni, mert ellenkező esetben az embernek vacak élete lesz. Így neveljük magunkat a boldogságra. Nem igaz, hogy az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba. Dehogynem, bárhol is legyen, ugyanazokkal a gondokkal fog szembesülni, tehát a problémáit az itt és mostban kell megoldania. Elmehetek én a világ túlsó felére, akkor is azok a dilemmák, kihívások fognak velem szembe jönni, mert hiszen ott is én leszek, adott alapanyag, aki ugyanazokat a dolgokat fogom lehívni mindig.

Hogyan látja, ez a hipermodern digitális világ milyen mértékben gyakorol hatást az emberi kapcsolatokra?

Igazán nem tudom megítélni, de meggyőződésem, hogy a képernyő mindenhatósága, az egyszeri gombnyomásra történő bármi is, nem tesz jót az emberiségnek. Az internet világa nagyszerű, én is használom, de az az egy kattintás áldás és átok is tud lenni. Bizonyos tekintetben a vágyakozás és a várakozás méltóságát veszi el az emberektől. Mindennek két oldala van, mint ahogy Hamlet mondja: nincs a világon se jó, se rossz: a gondolkozás teszi azzá. A világhálóval szintén így van ez, lehet nagyon hasznosra és kevésbé jóra használni.

Mit tanít meg az életről a kisfiának?

Igyekszem nem abba a hibába esni, hogy a gyerekemmel szigorúbb legyek, mint önmagammal. Én sem vagyok tökéletes emberi lény, akkor miért pont a fiamtól várjam el ezt. Ő is szabad, és nem vagyok rest tőle bocsánatot kérni, ha nem úgy csináltam a dolgokat, ahogy szerettem volna. Úgy gondolom, hogy az őszinteséget csak úgy várhatom el a gyerekemtől, ha én is az vagyok. Minden rossz beidegződéstől mentesen, a magam esendőségében törekszem őt úgy nevelni, hogy az őszinte legyen. Ami legfontosabb az életben, hogy azokon az érzelmi és erkölcsi alapokon állva, amit tőlünk kap, legyen kedve, ereje és optimizmusa küzdeni, és soha ne adja fel.

Indexfotó: Falus Kriszta