„Marikám, soha nem szabad leülni!”

Oszvald Marika Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznőt fantasztikus energikusságáról ismeri a közönség. A mindig jókedvű, közvetlen művész életeleme a szeretet, mely a színészléthez, a családhoz és barátaihoz köti. Máig édesapja intelmei határozzák meg mindennapjait: soha nem szabad ellaposodni, a szellemnek és a testnek szüntelen mozognia kell. Nyughatatlan természete nem is engedélyezi a pihenést, az interjú idején épp próbára igyekezett, hogy aztán a következőre siessen. Beszélgetésünket végigkísérte az az erős érzelmi kötődés, ami Oszvald Marika életútját jellemzi.

Ön igazán hűséges típus, hiszen főiskolás korától, immár negyvennyolc éve, tagja az Operettszínháznak. Genetikailag van Önbe kódolva a színház, a zene szeretete?
Minden bizonnyal, merthogy az én drága szüleim szintén az Operettszínházban dolgoztak. Édesapám Oszvald Gyula operettszínész és operaénekes volt, anyukám Halasi Marika szubrett. Én ebben a környezetben nőttem fel, mely számomra a mesék világát folytatta és megmozgatta a fantáziámat. Nagyon tetszett, amit ők csináltak, soha nem gondolkodtam el azon, hogy valami más pályát is választhatnék. Már az általános iskola alatt mindenféle tehetségkutató versenyen szerepeltem, állandóan énekeltem, ha kellett, ha nem. Meleg, bensőséges, játékos, de szigorú neveltetésben részesültünk, ám a szüleim úgy vélték, hogy egy „tisztességes” szakma mégsem ártana. Így aztán a közgazdasági technikumban kezdtem a középiskolát, aminek nagyon örülök, mert más aspektusból is láthattam az életet, és sok olyan osztálytársam volt, akivel a mai napig kapcsolatban vagyok. Az érettségi után felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, ahová első évben nem vettek fel, mert ugyan tehetségesnek, de éretlennek találtak a pályára.

Hogyan került mégis a világot jelentő deszkákra?
A sikertelen felvételit követően apukám leküldött Szegedre, ahol Lendvai Feri bácsi volt az igazgató. A családi fészekből kirepülve igyekeztem helyt állni, minél több tudást magamba szívni a szakmáról. Itt az első év végén megkaptam a Móricz dzsentrivilágában élő, játékos, fiatal lány, Biri szerepét, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabban. A következő évadban a Mosoly országában játszottam Mi szerepét. Ez hatalmas varázslat volt az életemben, hiszen édesapám partnereként állhattam a színpadon. Onnantól kezdve fokozatosan kaptam a jobbnál jobb feladatokat, de másod, harmad szereposztásban. Nem favorizáltak azonnal, ami nekem jó volt, mert így lépésről, lépésre tudtam előre jutni és bizonyítani. Emellett megtanultam, hogy mivel jár ez a pálya. Rájöttem, hogy nemcsak a tehetség számít, ugyanolyan mértékben esik latba a szorgalom, az alázat és a kitartás. Ráadásul nagyon szerettem figyelni az előttem való színésztársadalmat, hogy mire, hogyan reagálnak. Ebből profitálok a mai napig is.

Mennyire maradt meg ez a bizonyítási vágy, a maximumra való törekvés?
Folyamatosan jelen van a szakmában és a magánéletemben is. Engem az életre neveltek. Édesapám mondata mindmáig a fülemben cseng: „Marikám, soha nem szabad leülni”.

Közel a hetvenhez, fiatalokat megszégyenítő módon spárgázik, hátraszaltózik a színpadon. Könnyebbséget jelent-e a produkcióknál, hogy fiatal korában számos sportot kipróbált?
Feltétlenül. Valóban nagyon szerettem a sporttal való mindenféle kapcsolatot. A testem mind a mai napig kívánja a mozgást. Ilyen örökmozgónak születtem. Mindig az volt a véleményem, hogy amit más meg tud csinálni, arra én is képes vagyok. Izgatott a toronyugrás, a sportolók gyönyörű testtartása, az, hogy milyen érzés a gerendán, vagy a felemáskorláton megcsinálni a gyakorlatokat. Soha nem „csúcsszinten” sportoltam, nem akartam én az olimpiára kijutni, azért csináltam, mert jól esett. A színészetben sem az volt a vágyam, hogy sztár legyek, hiszen a színház az éltető erőm, a színpadon töltött idő minden egyes perce örömforrást jelent.

Pályafutása során szinte valamennyi szerző darabjában láthatta a közönség. Lehár, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Strauss, Kálmán Imre, csak hogy a fontosabbakat említsük. Ki a kedvenc komponistája, illetve melyik darabban élvezte igazán a játékot?
Az ember mindig azt tekinti kedvesnek, amiben a legnagyobb sikerét érte el. Fiatalabb koromban mindre csodaként tekintettem. Az utóbbi időben talán a Mágnás Miska, valamint a Csókos asszony vált a kedvencemmé. Annak idején a Cirkuszhercegnő és a Denevér töltötte be ezt a szerepet. Azt kell, mondjam, hogy minden darabot azért szerettem, mert sikerem volt benne és jól esett csinálni. A játékossága, a humora megfogott. A színpadon mindig jó kedvem van, és ezt nagyon élvezem. Elmondhatom, hogy már a prózai szerepek is kezdenek utolérni. Játszottam a Sirályban Arkagyinát, a Bunburyban az anya szerepét. Ősztől meg vagyok hívva a Veszprémi Petőfi Színházba egy háromszemélyes darabra, melynek novemberben lesz a bemutatója.  Szilágyi Tibor és Bálint András mellett a Hárman a padon című drámát játsszuk.

Mennyire más egy prózai szerepet alakítani, mint szubrettként zenei darabot játszani?
Tulajdonképpen semmiben sem különbözik, csupán évjárat különbség van.  A szubrett egy fiatal szerepkör, a prózánál nincs meghatározva a kor. Minden előadás hitelességét az önazonosság adja.

Mit próbál most?
A Marica grófnőben a Cuddenstein Chlumetz Cecília hercegnőt, illetve az imént említett Hárman a padon c. darabban Ambrat.

Ha jól tudom, szereti a természetet és imádja a vizet…
Igen, Gödöllőn van egy telkem, amit szeretettel gondozok. Van konyhakertem is, elég sokat dolgozom benne, mert kikapcsol. Az idővel vagyok bajban, most már sok zöldséget be kellene takarítani, de esik az eső, várom a szárazabb időt, meg aztán elkezdődött az évad, a szabadidőm sem annyi, mint az elmúlt hónapokban.

Szinte mindenhol megemlíti, hogy kedveli a társaságot…
Valóban rendkívül társaságkedvelő ember vagyok, de emellett rettenetesen szeretem az egyedüllétet is. Szükségem van az elvonulásra, a feltöltődésre, ezért hagyom ott időnként a város zaját.

Sajnos, nagyon aktuális a kérdés: a koronavírus-járvány mennyire befolyásolta hétköznapjait? Színház sem volt egy darabig…
Igen, a fellépéseket is lemondták, de alapvetően úgy fogtam fel, mintha szünidő lett volna. Nem okozott problémát a színházi kihagyás, főleg, mert tudtam, hogy nem azért van mindez, mert nem kellek, hanem egyszerűen nem lehet. Mivel a veszélyeztetett korosztályhoz tartozom, nagyon kell vigyáznom magamra. Most is 120 ember közé megyek be, úgyhogy a maszkot hordom, meg a plexiüveget. De azért most már jólesik, hogy újra színpadon állhatok!