„A mesebeli szegénységből mesébe illően indultam” – beszélgetés Váradi Béla cigánydalénekessel

„A mesebeli szegénységből mesébe illően indultam”, mondta a közelmúltban egyik előadását követő beszélgetés alkalmával Váradi Béla kazincbarcikai cigánydalénekes. Gyakori szereplője volt a televízió mulatós műsorainak, akit leginkább úgy emlegettek, hogy a „Borsodi Horváth Pista”.

Többször lépett fel Bangó Margittal, és több hírességgel együtt. Aztán hirtelen „eltűnt” a színpadról. Karrierjét családi okok megtörték, haza kellett jönnie Kazincbarcikára. Azóta volt szerencsém személyesen többször is találkozni vele, és előadásával nem egy alkalommal megörvendeztette az Újkazinci Baráti Kört és vendégeit. Legutóbb egy jótékonysági rendezvény közreműködőjeként találkoztunk.

Béla, azt mondtad nekem, hogy karriered úgy alakult, mint a mesében, „mesebeli szegénységből mesébe illően”. Milyen volt a gyermekkorod?

Valóban mesebeli szegénységből indultam, de becsülettel. A szüleim arra neveltek, hogy nem szégyen a szegénység, de mindenkinek tisztességes munkája legyen és a becsület a legfontosabb. Hat testvérem van, valamennyien megállták a helyüket, mindegyiküknek egyetlen munkahelye volt, egy munkahelyről mentek nyugdíjba. Én is 26 évet dolgoztam az egészségügyben, mint segédápoló.

A Hej rigó, rigó… nagyon híres Horváth Pista-nóta. (Horváth István világhírű cigányzenész, népdalénekes volt, 1998-ban hunyt el. Egyik legismertebb dala a Hej, rigó, rigó volt.) Úgy tudom, hogy édesanyád sokat szidott, mert tanulás helyett mindig a Horváth Pista-dalokat énekelted. Azt mondtad, hogy te olyan akarsz lenni, mint ő, és végül is ez az egyik dal, ami a nevedhez is kötődik, talán ezzel váltál népszerűvé. Így történt?

Ajjaj! Igen ezzel a nótával jártam az országot. Édesanyám valóban ki volt tőlem, mert csak a zene, de csak a cigányzene. Kimentem az erdőbe énekelni, mert ki akartam engedni a hangom, és azt képzeltem a fákról, hogy közönség. Sokat ábrándoztam, hogy színpadon állok és énekelek. És végül az Isten megadta.

Egyébként tanultál énekelni?

Énekelni nem tanultam, ez velem született adottság, de imádok énekelni, és tiszta szívből teszem, boldog vagyok, ha énekelhetek, még ha magamban is, nekem állandóan szól a zene. Egyébként pedig vizsgázott énekes vagyok, ORI-vizsgát tettem, Kállai Kis Ernő klarinétkirály és Szirmai László, az ORI igazgatója volt a vizsgáztatóm.

Ezt a boldogságot, azt az örömet, amit sugárzol előadás közben, mi is többször megtapasztaltuk, mert a közönség pillanatok alatt átveszi a jókedved, fergeteges hangulatot tudsz teremteni. Hogyan is kezdődött a karriered?

Egészségügyben dolgoztam, vesebetegek között. Hogy kicsit jobb kedvre derítsem a betegeket, munka közben sokat dúdolgattam, énekeltem, ami nagyon tetszett az ott dolgozó főorvosnőnek is. Az ő biztatására indultam el a „Száll a dal” táncdal-, magyarnóta- és cigánydal-tehetségkutatón, ahol a zsűri elnöke Bangó Margit volt. Lementek a dalok, és látva a versenyzőket, úgy gondoltam, nekem itt nincs esélyem. Feltettem magamban a kérdést, mit keresek én itt, már meghallgattak, nekem itt véget ért a megmérettetés. Ráadásul mindenki szépen felöltözve, én pedig kölcsönruhában, nevetségesen boka fölött érő nadrágban és szép csillogó felsőben. Úgy döntöttem, otthagyom a versenyt, már indultam ki az ajtón, mikor meghallottam a nevem. Először fel sem fogtam, de végül megértettem, hogy engem szólítanak. Felnéztem és azt mondtam: Istenem, most kezedben a sorsom, legyen, ami lesz! És megnyertem a cigánydalversenyt, a zsűri különdíját is én kaptam. Bangó Margit úgy értékelte az előadásom, látszik rajtam, hogy szívből énekelek, a tiszta hangom színpadra való. Ettől fogva már ő támogatott, baráti kapcsolatba kerültünk, mindenben segített, többször léptünk fel együtt. Azt mondta, maradjak mindig ilyen egyszerű, közvetlen. Hát ezen nem kellett dolgoznom, mert más nem is tudok lenni. Hálát adok, hogy megismertem és barátjának tekint, akivel a mai napig kapcsolatban vagyok, és az ő biztatására kezdtem el újra énekelni.

Milyen volt a nagybetűs művészi élet, egy egyszerű, szerény borsodi gyerek hogyan tudott megbirkózni vele?

Nehezen, de tetszett a fény, a csillogás, viszont soha nem kavarodtam bele. Lement a műsor, és mentem haza, mintha dolgoztam volna. Munka mellett énekeltem. A főnököm dr. Hering Andrea főorvos asszony volt, nagyon sokat segített az időbeosztásban, mert a munkámat nem hagytam. Sok volt, de mind a két munkát örömmel és minden erőmmel tettem, boldogan, jó érzéssel. Sok szeretet kaptam, zavarban voltam, hogy ez mind velem történik. Néha hihetetlennek tűnt. Nagyon sokat köszönhetek még Tini Krisz, Gányi Miklósné újságírónak, rendező és  menedzser asszonynak. Mindenben segített, támogatott, szervezte a műsort, az utazást. Nekem csak az autóba kellett beülni, minden mást ő intézett.

A művészvilág könnyen befogadott?

Hamar befogadtak, sok barátom lett, leginkább a mulatós zenei pályáról. Számtalan híres nótaénekessel, sanzonénekessel, operetténekessel léptem színpadra. Gyakori szereplője voltam a televíziós mulatós műsoroknak, gyakran hívtak a Dáridóba, a Muzsika tévébe. Leginkább Horváth Pista-dalokat énekeltem.

A Hej, rigó, rigó volt az egyik dal, amelyre azt mondták, hogy csak te tudtad még úgy énekelni, mint Horváth Pista. Így ragadt rád a Borsodi Horváth Pista név.

Erre végtelenül büszke vagyok. Találkozásunkból örök barátság szövődött, majd halála után a család úgy gondolta, hogy a híres Horváth Pista-fellépőmellényt nekem ajándékozzák, méltó utódjának tekintettek. Ezt a mai napig is nagy becsben tartom. Megtisztelve a közönséget, legtöbbször ebben lépek színpadra. (Béla mosolyog.) Csak mintha kicsit kezdeném kihízni.

Egyszer említetted, hogy Madarász Katalinhoz, a híres nótaénekesnő és népdalénekeshez kötődő barátságod egy érdekes eseményhez kötődik. 

Igen, valóban érdekes eset volt. Színpadra lépéshez várakoztunk az öltöző folyosóján. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen nagy művésszel léphetek színpadra, reszketett kezem, lábam az izgalomtól. Mikor Madarász Katalin meglátott engem, megkérdezte az ügyelőt, hogy neki ezzel az emberrel kell-e fellépnie, mert akkor ő ki sem megy a színpadra… Mikor vége lett az előadásnak, odajött hozzám, megölelt és gratulált. Ettől kezdve barátjának tekintett, sok jó tanáccsal ellátott.

Több lemezed is megjelent.

Igazából az ORI által csak kettő, viszont magánkiadásban négy darab. Most ismét tárgyalások folynak egy kiadóval, és ha vége lesz ennek a vírusos időszaknak, akkor szeretnék új dalokkal, saját nótáimmal jelentkezni. Remélem, sikerülni fog, természetesen Horváth Pista-stílusban.

Ha jól értettem, dalokat is írsz? A zenét is te komponálod hozzá, vagy van szerzőtársad?

Igen, és szerepeltem is az ORI által kiadott nótaszerzők könyvében. Két lemezem jelent meg, amelyen saját dalaim vannak. Egyik címe „Ez a cigány”, ezen a lemezen 12 dal szerepel, melyből kettő Bangó Margit-nóta, és a legelső lemezt neki ajándékoztam. A másik „Van nekem egy rányim”, ezek teljesen saját nóták. Van szerzőtársam, Kerekes Ali. A dallamot én hozom össze, ő pedig lekottázza.

Magyarul mi a „rányim”?

Asszony.

Mi volt az oka, hogy félbeszakadt a sikersorozat, hazajöttél?

Sajnos pár hónap alatt több családtagot elveszítettem, és itthon lett rám szükség.

Hosszú kihagyás után, ahogyan mondtad, Bangó Margit biztatására újra visszatértél a színpadra. Pár évvel ezelőtt, mikor találkoztunk, akkor épp az egyik televíziós műsorba készültél. Hogy folytatódott, milyen érzésekkel fogadtad el a felkérést, milyen érzés volt újra kamerák, közönség előtt szerepelni? Ennyi év kihagyás után, a második visszatéréskor milyen volt a fogadtatás és a folytatás? 

Extázis, nagyon imádtam, és úgy fogadtak, mint egy kedves barátot. Lagzi Lajcsi hangosan úgy fogadott, hogy itt a sztárom, én pedig rettenetesen zavarban voltam, de csináltam egy hatalmas bulit. Azt mondta a rendező a felvétel előtt, hogy „Bélának nem kell próba, mehet egyenesbe a felvétel”. És lement. Az adást követően azt mondta Lajcsi, annyi levelet kapnak, alig győzik, a közönség akar. Remélem, az Úr még ad lehetőséget.

Most hogy él Váradi Béla, mivel foglalkozol?

Édesanyám gondozása, főzés, mosás, takarítás zene mellett, és közben nótázok. Várom a fellépési lehetőséget, ami sajnos most a járvány miatt nincs.

 A közösségi oldalon láttam, hogy mindennap főzöl és szereted a hagyományos ételeket. Elárulom neked, nem egy alkalommal tőled vettem ötletet. Legutóbb a tojásos nokedlit. Kitől tanultál főzni, vagy ez is adottság? 

Anyától és a nővéremtől, de legtöbbet Budapesten a Pető Intézetben. Ott a szakács volt a barátom, nagyon sokat tanultam tőle. Itthon pedig mindennap főzök édesanyámnak. 86 éves, én gondozom.

Dolgoztál a Pető Intézetben?

Ott is tanultam a beteggondozást. Életemnek ez is egyik meghatározó szakasza. Segédápoló voltam, mozgássérült gyermekeknek segítettem. Itthon is segédápolóként és műtőssegédként, gipszelőként dolgoztam.

Itthon tudták rólad, hogy énekes vagy?

Ez még előtte volt, és akkor még leginkább a munkára koncentráltam. Nehéz volt, és ki kellett tanulnom.

Ma mit főztél?

Zöldségleves, székely káposzta, a holnapi pedig habart bableves és krumplilángos lesz.

Ez igen! A lángost hol sütöd, sparhelten?

Sajnos nem. Gáz tetején sütöm, van egy vaskarikám, helyesebben vaslapom. Kacsazsírral kenem meg. Gyakran szoktam sütni, anya nagyon szereti.

Szerinted vannak ebben a műfajban, a cigánydaléneklésben tehetséges fiatalok?

Figyelem a fiatalokat, meghallgatom, biztatom őket, de nem látom azt a tüzet, azt a szívet, ami szükséges a nóta, cigánydalok énekléséhez. Az éneklést tiszta szívből kell csinálni. Vallom, mindent szívből jövő odaadással, alázattal kell csinálni. Sajnos sokszor mesterkéltnek érzem, hiányzik a szív. Kétszer meghívtak zsűritagnak, és nem tudtam pontozni, mert nem éreztem semmi odaadást. Például én egy műsor alatt leadok minimum egy kilót.

A közelmúltban volt szerencsém több alkalommal neves cigányzenészekkel, énekesekkel találkoznom igazi mulatós rendezvényeken, úgy éreztük magunkat, mintha Jávor Pál-filmekben lennénk. Nagy élmény volt. Szerinted mi az oka, hogy lassan már alig lehet találni cigányzenekarokat, egyre ritkább ez a zenei kultúra, elfelejtődik az ilyen jellegű szórakozás 

Erről nem a zenészek tehetnek és nem az énekesek, valahogy megváltozott az ízlés. Például felléptem Budapesten a Gerbeaud-ban, kimondottan csak külföldi vendégek voltak. A cigányzene évszázadok óta a kultúránk része, nem volna szabad hagyni, hogy feledésbe merüljön.

Úgy gondolod, külföldön jobban kedvelik ezt a műfajt, ott még erre a kultúrára vevő a közönség, és ezért mennek el a zenészek is, vagy itthon egyszerűen nincs lehetőségük?

Sajnos igen, pedig ez a magyarok kultúrája, ez a miénk, de itthon nem kell. Több zenészbarátom van, aki ezért ment el külföldre.

Hiszel a jóslatokban? 

Igen, mindig hitem. Nem járok jövendőmondóhoz, de valahogy hiszek benne, és a megérzésekben. Régi idős emberek, mikor még a Hámán Katón laktam, mondogatták, hogy „egyszer még büszkék leszünk rád, belőled még énekes lesz”. Az életem során kisebb-nagyobb dolgok valahogy bejöttek. Mint ahogyan egyik álmom is megvalósult, énekelhettem Horváth Pista-dalokat.

Mit vársz a jövőtől?

Bízom benne, hogy hamar vége lesz ennek az embert próbáló borzasztó járványnak, és sikerül nekem is minél hamarabb színpadra állni, stúdiózni. Már nagyon hiányzik a zene, a kollégák, az izgalom, a jó hangulat az öltözőben.

Forrás: barcikaihistorias.hu