Mindennapok a karanténban – avagy a teljes élet titka két hét elzártságban

Magyarország lakossága több mint két hete – a vészhelyzet kihirdetésével - szembesült a koronavírus-fertőzés hazai fenyegetettségével. Jöttek a hírek a betegekről, a külföldről hazatérő honfitársainkról. Családtagok, barátok aggódtak a karantént választó szeretteikért. A hazaérkezőkben kérdések tömkelege fogalmazódott meg: mi lesz, ha közben beteg leszek, ki fog gondoskodni az ellátásomról, egyáltalán hogyan lehet eltölteni két hetet maximális bezártságban? Fontos, mélyreható gondolatok ezek, melyekre csak a tapasztalat adhat választ. Tudom, hogy az ország többi részéhez hasonlóan, Kazincbarcikán is vannak házi karanténban emberek. Megkapom az egyik, önkéntes karantént vállaló hölgy elérhetőségét. Tárcsázom a számot, életvidám hang jelentkezik. Néhány perc türelmet kér, mielőtt a rendelkezésemre állna. Fekete Tünde Ilona Ausztriából tért vissza szülővárosába. Történetéből kiderül, hogy a kényszerű otthonlét nem feltétlenül párosul a magány érzésével.

Miért volt szükség az önkéntes karantén vállalására? Tulajdonképpen mikor jött haza?  

Előzményként el kell mondanom, hogy Ausztriában dolgozom, a síparadicsom kellős-közepén, egy panzióban, ahol általában magyar vendégek fordulnak meg. Gyakorlatilag már március elején tudtuk, hogy valami történni fog. Innentől két hétig a legnagyobb óvintézkedések betartásával, gumikesztyűben és szájmaszkban végeztem a munkámat. Állandóan fertőtlenítettem, recepciósként pedig igyekeztem megtartani a kellő távolságot az üdülőkkel szemben, sőt próbáltam őket is minél nagyobb óvatosságra inteni. Kértem, hogy kerüljék a büféket, inkább a panzió éttermében fogyasszanak, vagy beszélgessenek. Igazából az utolsó pillanatban tudtam hazajönni, amikor még nem volt akkora a fertőzésveszély Ausztriában, mint azóta.  A  tiroli részek voltak fertőzöttek és emlékszem,  akkor jelentette be a kancellár, hogy egy – két napon belül bezárnak a sípályák, az iskolák, és karantén alá helyeztek két falut. Március 14-én, az ott lévő vendégek segítségével értem Magyarországra, már a kéthetes karantén végén járok. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy mind a nyolcan vállaljuk az önkéntes elzártságot. Végtelen örömmel tölt el, hogy mindannyian jól vagyunk.

Munkában...

Hogyan viselte a házi őrizetet, miként teltek a napjai?

 Hál' Istennek önellátó vagyok, egyedül élek, túl sok mindenre nincs szükségem, de a fiam kétszer bevásárolt, a hozott élelmiszereket letette az ajtóm elé, és távozott. Egyébként igyekeztem hasznosan eltölteni az időt. Nyilván nem kellemes dolog, de valamit valamiért. Azt gondolom, hogy ha ez az, amivel egy kicsit tudunk tenni a közösségért, már megérte. Én nagyon pörgős vagyok, mégis „túléltem”. A neheze most jön, mert Magyarországot is elérte a fertőzés, - és mint azzal mindenki szembesült, - eljött vele a kijárás korlátozása is. Szomorúan látom, hogy sokan nem veszik ezt komolyan. Amit nagyon nehezen viselek, hogy a saját családommal sincs kapcsolatom a hazaérkezésem óta, hiszen őket féltem a legjobban. Fáj, hogy nem láthatom a kisunokámat sem, de ennek ellenére feltalálom magam. Barcikán van egy nagyon ügyes csoport,  a Fogjál össze Barcika!, ahol maszkokat gyártanak, segítik egymást, s ezt koordinálom most.

Amennyire tudom, a csoport a közösségi média felületen szerveződött. Hogyan került kapcsolatba velük?

Így van, egy barcikai férfiember, Sándor László ötlete nyomán született meg az összefogás. Miután hazajöttem, az interneten tartottuk a kapcsolatot. Bízott a kezdeményezés sikerében, amelyhez néhány javaslattal járultam hozzá, és ma már én is adminként veszek részt a csoportban. Közben aktivistákat kerestem szájmaszkok készítéséhez. Vállaltuk, hogy biztosítjuk a varrógépeket, az anyagokat, csak kezdjék el  gyártani a maszkokat a város lakóinak. Boldog vagyok, hogy a próbálkozás jól sikerült, s a mi aktivistáinkon kívül is többen foglalkoznak ezzel.

...és amikor nem a sípályán vagyok.

Kiknek csináltak eddig maszkokat és milyen módon terjesztik?

Erre pontosan azért nem tudom a választ, mert minden nap felvesszük az új igényeket. Nyilván elsőbbséget élveztek a szociális otthonok, a hajléktalan szállók és az egészségügyi dolgozók. Úgy vélem, hogy ezeken már túl vagyunk, most jön a város lakossága. Jelen pillanatban öt üzlet segít nekünk a maszkok továbbításában. Ezen felül felajánlást is kapunk. A minap például a Kazincbarcikai Kodály Zoltán Művészeti Iskola juttatott el nekünk 100 maszkot. Egészségügyi intézmények kapták meg a nemes ajándékot.

Hogyan tovább?

Az elsődleges célunk, hogy minden barcikai lakosnak legyen maszkja, kesztyűje, amiben biztonságban léphet az utcára. A munka nem áll meg. Ezért keresünk még varrónőket és olyan mobilis segítőket, akik az elkészült darabok szétosztásában vennének részt. Azt gondolom, hogy ezekben a hetekben mindenkinek többet kellene vállalnia az önzetlen segítségnyújtásból, hiszen ezést fogtunk össze mi, barcikaiak!